Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)

Bevezetés

amelyekre, de nem rendszeresen, a kérdéses országrész főkapitányát is Bécsbe hívták. A kinevezéshez hasonlóan a parancsnokok elbocsátásánál is csak közvetve érvényesíthette befolyását a főkapitány, javaslattétel formájában. Az uralkodó a maga számára tartotta fenn azt a jogot is, hogy a várakban szolgálatra fogadott idegen és magyar katonaság számát meghatározza és a szükségnek megfelelően növelje vagy csökkentse. A főkapitány csak azt tehette meg, hogy veszély esetén az őrség egy részét egyik erődből a másikba rendelte. A végvári védelmi rendszer kiépítésével és fenntartásával kapcsolatban a bécsi központi hatóságoknak, a haditanácsnak és az udvari kamarának kiküldött tisztviselői, mérnökök, építészek, tüzérségi szakemberek, szemle- és fizetőmesterek stb. járták állandóan a várakat. Velük kapcsolatban a főkapitányok feladata kettős volt. Először biztosították, hogy munkájukat zavartalanul végezhessék, másodszor ellenőrizték, hogy kötelességüket lelkiismeretesen teljesítik-e, megakadályozták, hogy a várkapitányokkal összejátszva a kincstárt és közvetve az országot megkárosítsák és veszedelemnek tegyék ki. A főkapitány gondjára volt bízva, hogy a várakat és erődöket a haditanács által jóváhagyott tervek szerint gyorsan építsék és javítsák, az erődítésekre szánt pénzt más célokra ne fordítsák. A várépítésnél igen fontos volt a környék jobbágyságának ingyen munkája, az ú. n. labor gratuitus, amelyet egyes helyeken pénzen váltottak meg. A főkapitány katonai ereje és tekintélye biztosította, hogy a labor gratuitus ügyét intéző megyei hatóságok a szükséges munkaerőt vagy annak váltságát késedelem nélkül a várak rendelkezésére bocsátották. Ugyancsak a főkapitány ügyelt arra is, hogy az ingyenmunkával se a várkapitányok, se a megyei tisztviselők ne éljenek vissza, a jobbágyot ne kényszerítsék arra,hogy magánépítkezéseiknél is segédkezzék. Az állam népvédelmi politikáját, aminek nyomai már a XVI. és XVII. században is kimutathatók, ebben a korszakban nem utolsó sorban a főkapitányok voltak hivatva képviselni. A várak felszerelését, a katonaság fegyverzetét is állandóan szemmel kellett a főkapitánynak tartania. Ha valamiben hiány mutatkozott, vagy maga intézkedett, vagy pedig felhívta rá az illetékes bécsi hatóságok figyelmét. A várak raktáraiban előírás szerint a katonaság egyévi élelmezését fedező készletnek kellett félretéve lennie. Szükség esetén ehhez a készlethez hozzányúltak, — éhínség idején a vidék lakosságát ez mentette meg a pusztulástól — később azonban a hiányt, a főkapitány felügyelete alatt, pótolni tartoztak. A legnehezebb főkapitányi feladatok közé tartozott a végvári katonság körében a fegyelem és a rend biztosítása. Etekintetben nagy a különbség a XVI. és XVII. század között. Az előbbi a dicsőséges harcok kora, amikor a végvári vitézben a lakosság oltalmazóját látta és érezte. A helyzet a XVII. században fokozatosan romlott, s a század második felére sok helyen tűrhetetlenné vált. Az országgyűlési tárgyalások iratai, a törvénycikkek, egykorú írók, mint Esterházy és Zrinyi munkái, nem győzik ostorozni a végváriak féktelenségeit és kicsapongásait. A viszonyok megromlásában minden bizonnyal jelentős része volt a pénzügyi kormányzat mulasztásainak, amely a várakba fogadott idegen és magyar katonák fizetéséről sokszor, hosszú hónapokra megfeledkezett. De megváltozott a katonaság jellege is