Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)

Bevezetés

Az értékes elem, a magyar nemesség visszavonult a végvárakból, amint azt az írók keserűen panaszolják. Helyét idegen zsoldosok, kalandot és zsákmányt kereső szegénylegények, uruk birtokáról a terhes munka elől menekülő jobbágyok foglalták el. Ezzel a néppel, különösen ha fizetést nem kaptak, parancsnokaik csak nehezen boldogultak, s ugyancsak szükségük volt a főkapitányok támogatására. Az utasítások felhatalmazták a főkapitányokat, hogy a katonaság között felső fokon igazságot szolgáltassanak,mégpedig a magyar őrségnek a magyar, a németnek viszont a német hadi jog szerint. Egyben lelkükre kötötték, hogy a katonai hatalmaskodásokat akadályozzák meg és szigorúan büntessék. Utasította az uralkodó a főkapitányt egyúttal arra is, hogy ne csak a katonák, hanem a polgári személyek hatalmaskodásait is szigorúan üldözze. Ne engedje meg, mondotta az utasítás, hogy az ország valamelyik lakosa, bárki legyen is az, erőszakosan lépjen fel honfitársa ellen. Ha figyelmeztetése eredménytelen maradt, a hatalmaskodót, még ha főúr volt is, letartóztathatta és fogságba vethette. Az esetet azután jelentette a királynak, az ügyet ugyanis a királyi bíróságok vizsgálták meg és ítélkeztek a bűnös felett. Természetes, hogy a főkapitány fellépése a hatalmaskodó nagyurak ellen csak akkor lehetett eredményes, ha a tisztséget Wesselényihez hasonló hatalmú és tekintélyű férfiak viselték, akik méltóságuk súlyát családi erejükkel is növelték. A főkapitányok tehát a XVII. században ugyanolyan fontos szerepet töltöttek be a közrend és a belső béke biztosításában, mint amilyennel az uralkodó és a rendek, e tekintetben egyetértve, már a XVI. század első felében felruházták őket. Ez a működésük az igazságszolgáltatás és a közigazgatás történetét egyaránt közelről érinti és még alapos és részletes feldolgozásra szorul, mert nem elég a bíróságok és a hivatalok szervezetét ismerni, kutatni kell azt is, hogy zavartalan és hatásos tevékenységüket milyen tényezők biztosították. Az a kapcsolat, amelyet a főkapitányság és a közigazgatás szervei között már a XVI. század első felében megfigyeltünk, a XVII. század közepére, valószínűleg fokozatos fejlődés folyamán, egész szoros együttműködéssé alakult ki. Különösen szembetűnő ez a pénzügyigazgatás terén, amit a pénzügyeknek a hadüggyel való összefüggése eléggé megmagyaráz. A XVI. és XVII. század a török elleni állandó háborúk kora. A közigazgatás jellege hadviselés idején még napjainkban is megváltozik, alkalmazkodik a katonai célokhoz, mennyivel inkább a török korszakban, amikor az egyetlen állandóan és rendszeresen működő országos hivatalnak, a pénzügyigazgatáson kívül közigazgatási természetű teendőket is ellátó kamarának kimagaslóan legfontosabb feladata az volt, hogy az állami költségvetés katonai kiadásaira fedezetről gondoskodjék, a védelmi vonal kiépítését és fenntartását biztosítsa, a végvári katonaságot fizesse és ellássa. E feladat megoldására a kamarai pénzügyigazgatás a siker reményével csak a katonai parancsnoksággal karöltve vállalkozhatott. Bécsben, az uralkodó udvarában, a fontos kérdéseket az udvari kamara és a haditanács együttesen tárgyalta meg és terjesztette döntésre a király elé. A szepesi kamara és a felsőmagyarországi főkapitány között hasonló viszony körvonalai bontakoznak ki Wesselényi utasításából. A főkapitány eszerint nemcsak végrehajtó hatalom, katonai erejével nem csupán érvényt szerez a kamara rendelkezéseinek, hanem tevékeny részt vesz ezeknek a rendele-