Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
megye képviselője, a közgyűlésen tesz esküt, annak tartozik felelősséggel. Eleinte csak ellenőrzi a rovót, azokban az években pedig, amikor a rendiség kísérletet tesz az adóigazgatás átvételére, helyettesíti is. Erre azonban a 16. században és 17. század első felében csak ritkán kerül sor. A kamarai adókezelés ekkor még célszerűbb és gazdaságosabb a király és a rendek szempontjából egyaránt. A rendi adóigazgatás kora csak a 17. század második felében következik el, amikor a megyei esküdt egészen átveszi a rovó szerepét, s esetről-esetre kiküldött biztosból állandóan és rendszeresen működő adóügyi pénztárnok lesz. A döntő fordulat ebben az irányban akkor következik be, amikor az országgyűlés az adót meghatározott összegben szavazza meg. Az említetteken kívül részt vesz az adóigazgatás írásbeli részében a megyei jegyző is. Valamennyien külön fizetést élveznek, amit az adó sikeres behajtása után a rovótól vesznek fel. A falubíró feladata. Legalsóbb fokon pedig a falubírót találjuk, akinek tiszte a legnehezebb és leghálátlanabb. Tőle függ végeredményben, hogy az összeírás adatai a valóságnak megfelelnek-e, hogy senkit se érjen méltánytalanság. Ő felelős azért is, hogy az adó a kitűzött időre valóban befolyjék, ő szedi össze s viszi a rovó által kijelölt helyre, rendszerint a megye székhelyére. A rovó és a megyei tisztviselők munkájuk végeztével távoznak, de a bíró ott marad falujában, kitéve társai haragjának és bosszújának. Mindezért kevés kárpótlást nyújtott az adómentesség, amelynek ellenében még az ott időző tisztviselők ellátásáról is gondoskodnia kellett. Nem csodálhatjuk, hogy húzódoztak a falubíróságtól, hogy sok helyen sorsolással kellett a bírókat kijelölni, mert Önként senki sem jelentkezett. Másrészt arra is akad példa, hogy egyes családok kedvezőbb anyagi helyzetükre támaszkodva s a bírói tisztséget használva eszközül, a városi tanács mintájára tetszésük szerint rendelkeztek a lakosság sorsa fölött, falujuknak valóságos zsarnokai lettek. Királyi és rendi adókezelés váltakozása. Ezután az általános áttekintés után mielőtt az adóigazgatás három mozzanatának, a kivetésnek, behajtásnak és elszámolásnak részletesebb ismertetésére térnék, röviden végigfutok az országgyűlési tárgyalások anyagán, s megkísérlem összefoglalni, hogy az adó kezelése és felhasználása kérdésében, a rendi dualizmus hullámzásának megfelelően, mikor érvényesült erősebben a fejedelmi s mikor a rendi befolyás, vagy mikor és milyen kompromisszumban egyeztek meg egymással. I. Ferdinánd kora. Azt, hogy a rendek közvetlenül Mohács után maguk is elismerték a rendi kincstartó alkalmatlanságát az adóügy — igazgatás (administratio) és felhasználás (expositio) — intézésére, s ezért ezt teljesen az uralkodóra bízták, János király 1527-i budai országgyűlésének végzései is bizonyítják. Az első törvénycikk úgy intézkedik, hogy őfelsége a megszavazott adó (tized) fölött szabadon rendelkezik, felhasználására annyi kincstartót (thesaurarii) jelölhet ki s olyanokat, ahányat s amilyeneket jónak lát. Csak azt köti ki, hogy mind őfelsége, mind az ország előtt keresztény hitük szerint vállalják a felelősséget, hogy az adót csak a meghatározott célra fogják
