Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
ták, s óhajukat törvénybe is foglalták, hogy csak megyebeli birtokos nemes lehessen rovó. Az elv helyességét a kamarák sem vonták kétségbe, hiszen nyilvánvaló volt, hogy minél jobban ismeri megyéje viszonyait, annál kevésbbé járhatnak túl az eszén, a kivetésnél az igazságot s méltányosságot annál jobban érvényesítheti. Ezzel szemben az a veszély fenyegetett, hogy rokonaival, barátaival és ismerőseivel nem tud tárgyilagos maradni. Birtokot azért követeltek tőle, hogy visszaélés esetén felelősségre tudják vonni. A kamarák e tulajdonságokon kívül arra is súlyt helyeztek, hogy az illető hozzáértő, rátermett ember legyen, tehát a hivatali szakszerűség elvét is érvényesítették. Ha a megyebeliek között nem találtak megfelelőt, nem riadtak vissza attól sem, hogy idegent nevezzenek ki. A rendek ez ellen élénken tiltakoztak, de az uralkodó mégis sokszor magáévá tette a kamarák közigazgatási szempontból helytállóbb érvelését. A fejlődés mégis oda vezetett, hogy a rovó megyebeli nemes lett, a rovói tisztség idővel megyei hivatallá alakult át, s mint adóügyi pénztárnokság élt tovább. Bár esküt nemcsak a kamara, hanem a vármegye előtt is tettek, felelősséggel és számadással egyedül a királyi kincstárnak tartoztak. Ha működésükben beváltották a személyük iránt megnyilvánult bizalmat, a következő adó alkalmával újabb megbízást kaphattak. Mint a kamarák vidéki közegeit, sokszor felhatalmazták őket egyéb, nem adóügyi természetű feladatok megoldására is. Nem egy példát lehetne felhozni arra, hogy a vidéki birtokos mint rovó lépett állami szolgálatba, s azután lépésről-lépésre haladva előre a legmagasabb tisztségekbe is eljutott. A rovói állás mindenesetre kitűnő iskola volt a közigazgatási gyakorlat megszerzésére. Másrészt viszont az sem tartozott a ritka esetek közé, hogy volt, sőt tényleges alispánok vállalták a nagy erélyt, határozottságot, amellett belátó megértést kívánó rovói feladatokat. 1 ) Fizetésüket eleinte havidíj formájában kapták, külön hópénzt lovak tartására, mert sokat kellett utazniok. Később meghatározott összeggel jutalmazták munkájukat, tekintet nélkül arra, hogy mennyi ideig tartott. A falvakban ingyen ellátást kaptak a bírótól, aki ennek fejében adómentességet élvezett. Az adóból azonban nem vonhatták le járandóságukat, hanem a kamara pénztárából kellett felvenniök. A vármegye szerepe. A rovó egymagában, bármilyen lelkiismeretesen járt is el, nem biztosíthatta az adógépezet zavartalan és szabályos működését. Igaz ugyan, hogy a szomszédos várak katonai segítségét is igénybe vehette, ennek azonban inkább a hódoltsági, török uralom alatt magyar részre is adózó területeken volt jelentősége. Az igazi biztosítékot a vármegyei szervezet nyújtotta, a rovó sikerre csak akkor számíthatott, ha a tisztikarral összhangban tudott működni. Elsősorban az alispánnal, aki ebben az időben, a megyei autonómia kifejlődésének korában, főispáni familiárisból a megye közönségének választott vezetőjévé válik. Az egyes járásokban a szolgabírák segítik munkájában, s mindenüvé elkíséri egy nemes esküdt, akit a megyei közgyűlés, amelyet minden adókivetés előtt összehívnak, külön erre a feladatra rendel melléje. Ez az esküdt a fejedelmi hatalom nevében működő rovó mellett a rendi *) L. Föglein Antal tanulságos cikkét: XVI. századi közigazgatástörténeti adatok Zólyom vármegyéből. Századok, 1923—24., 492—494. I.
