Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
A rovok. Az adóigazgatás szervezete, az adóügy kettős: fejedelmi és rendi természetének, továbbá az adómegajánlás kulcsszerű módjának megfelelően kétféle tisztviselőkből állott. A fejedelem érdekét a központban a kamarák, a vidéken pedig a rovok képviselték. A rendiségnek vidéki szervei a vármegyei tisztikarok voltak, a központi irányításra, nem annyira az adó kezelésére, mint inkább felhasználására, csak néha próbált befolyást szerezni kincstartók választása útján. A rovói intézmény eredete visszanyúlik messze Mohács előttre, egyidős az adóval. 1 ) Érdekes, hogy állandó szervezetet sohasem nyert, aminek magyarázatát az adó rendkívüli jövedelem jellege adja. Rovókra csak akkor volt szükség, amikor az országgyűlés adót szavazott meg, erre pedig még I. Ferdinánd idejében, amikor aránylag a legtöbbször hívták össze a rendeket, sem került minden esztendőben sor. Azonkívül a rovó feladata nem kívánt állandó munkát, megbízatása évében legfeljebb kétszer jelent meg a megye területén, összeírta az adózókat, illetve az adóegységeket, kivetette, majd mindjárt utána behajtotta az adót, azután elszámolt a kamarának. A hátralékot már a következő adó rovójának kellett beszednie. A kamara a megbízást csak egy adó kezelésére adta, s rendszerint csak egy megye területére. Csak kivételes esetekben foglaltak több megyét egybe, rendszerint olyankor, amikor valamennyi adóját közös célra, pl. egy vár fenntartására rendelték. Az Egernek és Gyulának adózó hódolt megyéket, amelyekben megyei tisztikar nem is működött, közös rovok írták össze, természetesen külön az egri, s külön a gyulai vár tartozékát. Az, hogy egy megyét több rovó között osztottak fel, a kérdéssel foglalkozó irodalom tudomása szerint csak egyetlen egyszer, Nyitra megyénél fordult elő. Ez is mutatja, hogy a rovói intézmény milyen szoros kapcsolatban állott a vármegyei szervezettel. A rovó, Acsády Ignác helyes meglátása szerint, sohasem vált tisztán királyi tisztviselővé, hanem sajátos módon egyesítette a fejedelmi és rendi hivatalnok vonásait. Kinevezési joga ugyan mindenkor az uralkodót illette meg, aki ezt a jogát kamarái útján gyakorolta. A kinevező oklevelek a kamarákban keltek, ott fogalmazták az utasításokat is, eleinte a tanácsban, majd a számvevőhivatalban, rendszerint a kamara, csak ritkán a király nevében. A kamarák azonban nem járhattak el önkényesen sem az utasítások elkészítésénél, sem a megfelelő személyek megválogatásánál. Mindkét tekintetben alkalmazkodniuk kellett a rendeknek az országgyűléseken elfogadott kívánságaihoz, illetve a szentesített törvényekhez. Az adóügy rendi vonatkozásai teszik érthetővé, hogy a 16. és 17. század törvénycikkelyei nemcsak az adó megszavazását örökítették meg, hanem részletesen foglalkoztak a rovóktól megkívánt tulajdonságokkal, valamint az adókezelés minden egyes mozzanatával is. Az utasítások körül nem merült fel nehézség, hiszen az adóigazgatás módja százados fejlődés eredményeképen alakult ki, a kamara a régi gyakorlatot átvette, azon a rendek sem akartak változtatni. Annál több vita folyt a rovok kinevezése körül. A rendek azt kívánx ) A rovás szó a pénzügyigazgatásnak az írásbeliséget megelőző korszakából származik, amikor az adókivető minden faluban egy fadarabra (rovásfej) róta fel az adóegységek számát. A rovásfejet azután kettéhasították, egyik fele a falubírónál maradt, a másikat a rovó magával vitte. Egy 1507-ből fennmaradt rovásfőt leír s használatát megmagyarázza Thallóczy Lajos a Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle 1895. évfolyamának 118—120. lapjain.
