Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)

Bevezetés

ezt a feladatot olcsóbban és jobban tudták megoldani. A védelem költségeire a befolyt adó különben sem volt elegendő, a király egyéb jövedelmeit is erre a célra fordította, a rendek maguk is belátták, hogy az uralkodó szerveiben megbízhatnak. / A török elleni harc hatása. Az állandóan fenyegető török veszély, a folytonos harc minden tekintetben éreztette hatását az adóügyre. Nemcsak abban, hogy egyes területek egészen elvesztek, hogy a hódoltságban nem mindig, csak katonai segítséggel s csak féladó folyt be, hogy Erdély leszakadt az anyaország testéről, hogy Horvátország és Szlavónia védelmével együtt adóztatása is BelsőAusztria irányítása alá került, hanem a szűkebb értelemben vett magyar királyság viszonyaiban is. Nem vizsgálva a kérdés gazdaság- és társadalomtörténeti vonatkozásait, hanem csak az adóigazgatás alakulását tartva szem előtt, a nagybirtok és a végvárak szerepére kell rámutatni. A török elleni hadviselés jellege, az, hogy a nagy hadjáratokon kívül a védelmi vonalon, sőt azon belül is, szünet nélkül helyi csatákat vívtak, lehetetlenné tette a védekezés központosítását, nemcsak hadügyi, hanem pénzügyi tekintetben is. Egy-egy vidék lakossága a legközelebb fekvő királyi vagy magánföldesúri várban keresett és talált oltalmat. Az ellenállást mindenütt a nagybirtok szervezte meg, akár az uralkodó, akár egyházi vagy világi főúr volt a tulajdonosa. Katonákat fogadott, gondoskodott ellátásukról és felszerelésükről. A költségeket természetesen egymaga nem fedezhette, a királytól, azaz az államtól erre a célra fizetést kapott. Az adónak rendeltetése éppen az volt, hogy a h,adi kiadásokat belőle fizessék. A rendkívüli viszonyok, a késedelemben rejlő veszély, hiszen életről-halálról volt szó, nem engedték meg, hogy a fizetés a rendes úton, a kamara pénztárából történjék. Ha nem is mindig és mindenütt, de sokszor és sok helyen a hathatósabb, mert gyorsabb hadviselés érdekében az adóigazgatást decentralizálni kellett. Az adókezelés három mozzanata: kivetés, behajtás és elszámolás közül csak az elsőt intézték a központi kormányszerv közegei, a kamarák által kiküldött rovok, a behajtást a király a várkapitányokra, a nagybirtokosokra, olykor a vármegyékre bízta, meghagyva, hogy a befolyt összegen fogadjanak katonákat, bevételeikről és kiadásaikról utólag számoljanak el. A maga részéről ilyenkor csak arra szorítkozott, hogy működésüket kamarai kiküldöttek révén ellenőrizte. A szabályszerű pénzügyigazgatásnak azt a tételét, amely szerint a bevételeket központi pénztár gyűjti össze, s a kiadásokat ez fizeti ki, az adóigazgatásnál még kevésbbé lehetett megvalósítani, mint a harmincadénál. Elvben ugyan elítélték, a gyakorlatban azonban nem tudták kiküszöbölni azt az általános szokást, hogy a kincstár tartozásait utalványokban egyenlítette ki, ezeket az utalványokat az adószedők kamarai rendeletre a hely színén beváltották, s nem pénzzel, hanem a nyugtákkal számoltak el. Bizonyos, hogy a követelők ilyen módon sokszor könnyebben pénzükhöz jutottak, s ezáltal az adókezelés üteme gyorsult, másrészt azonban az elszámolás, de főleg az előzetes költségvetés bonyolultabb lett, számításba vettek és kiutaltak olyan jövedelmet is, amely a valóságban nem folyt be. Ezeken a nehézségeken addig, amíg a török benn ült az országban, államot és nemzetet megsemmisítéssel fenyegetve, még a leglelkiismeretesebb és legszakszerűbb ügyintézés sem segíthetett volna. /