Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)

Bevezetés

beszolgáltassa. A kamarák csak ellenőrizték a helyi hatóságok munkáját, de ezt is inkább a 18. századtól kezdve, a népvédelmi gondolat fokozatosabb érvényesülése idején, valamint a városi háztartások egyensúlyának biztosítása érdekében. A városok és kiváltságos területek adóigazgatásának vizsgálata tehát az önkormányzatok közigazgatástörténetének feladatai közé tartozik. A rendi dualizmus hatása az adóügyre. Más volt a helyzet a megyei adózásnál, legalább is addig, amíg az országgyűlések az adót nem egy összegben ajánlották meg, hanem csak az adókulcsról és az adóegységről határoztak, tehát csak azt állapították meg, hogy ki, mi után és mennyit fizessen. Az adóigazgatás szempontjából ez a kérdés döntő fontosságú. Mindaddig ugyanis, amíg a király az országgyűlések bezárása után csak azt tudta, hogy mi az adóegység és az adókulcs, nem mondhatott le arról, hogy az adókezelés legfontosabb mozzanatában, a kivetésben résztvegyen, mert csak így lehetett biztos abban, hogy a rendek nem fogják megrövidíteni. Az adóügy fejlődésének ebben a korszakában az adót a király emberei, azaz állami hivatalnokok, a kamarák által kiküldött rovok vetik ki, akik egyben a behajtásban is résztvesznek és a befolyt összegekről a kamaráknak számolnak el. Más részről ugyancsak az adó megszavazásának ebből a módjából következett, hogy az adókezelésben a rendi közegeknek is tevékeny szerep jutott, ellenőrizték és kiegészítették a rovok munkáját. Ez magyarázza ebben az időszakban az adóigazgatás kettősségét, azt, hogy az uralkodó és a vármegyék közösen intézik az adóügyet. Ez a helyzet Mohács után nem volt nóvum, hanem az 1526 előtti viszonyok folytatását jelentette. A Habsburgok, tehát idegen uralkodóház trónralépte etekintetben nem hozott lényeges változást. A rendi dualizmus korszaka Magyarországon is már a rendiség kialakulása óta tartott, s változatos hullámzást mutatott. Érdekesen nyilvánult meg ez a küzdelem az adóigazgatás terén. Jellemző, hogy egyik fél sem törekedett arra, hogy a másikat az adókezelésből kiszorítsa, sőt ellenkezőleg,, hajlandó lett volna azt egészen átengedni, amit nem is csodálhatunk, hiszen nagy fáradságot és vesződséget jelentett. A király ismételten az országgyűlés elé terjesztette azt az óhaját, hogy az adót a városokhoz hasonlóan a megyék népére is egy összegben ajánlják meg, ami azt jelentette volna, s a fejlődés a 17. század végén csakugyan oda vezetett, hogy az adókat a városi hatóság mintájára a vármegyei tisztikar is önállóan kezeli. A rendek ezt az indítványt következetesen visszautasították, amit nem minősíthetünk önzésnek, mert a török kor viszonyai, amikor egyik napról a másikra egész járások váltak pusztává, s a lakosság állandóan hullámzott, eléggé indokolják húzódozásukat a fix adóösszeg vállalásától. Az uralkodó közegeinek részvételét az adóigazgatásban nem kifogásolták, befolyásukat nem ebben az irányban, hanem a már befolyt adó felhasználásának kérdésében igyekeztek növelni. Legnagyobb sikerüket ezen a téren, legalább is elméletben, az 1518-i bácsi országgyűlés végzései jelentették, amelyek különválasztották a királyi udvartartás és az államháztartás költségeit, a jövedelmeket is megosztották, s az államháztartás irányításával két rendi kincstartót bíztak meg. A gyakorlatban ezek a határozatok megbuktak. A rendiség nem tudott a pénzügyek vezetésére megfelelő szervezetet felállítani. Mohács után is előfordult több ízben, hogy az adó hováfordítására kincstartókat (thesaurarii, dispensatores) jelöltek ki, ezek működése azonban mindig csalódást hozott. A kamarák