Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)

Bevezetés

áttette a számvevőhivatalhoz, amely azonnal hozzáfogott megvizsgálásukhoz (rationes examinare). Az utasítás szigorúan meghagyta, hogy a munkát ne halogassa, mert minden napi késedelem jelentékeny kárt okozhatott a kincstárnak. Azokat a tételeket, amelyekre nézve kételyei voltak, kiírta (difficultates eruere) és a tanács elé terjesztette. A tanács a kifogásolt tételeket az illetők tudomására hozta, egyben határidőt tűzött ki a válasz (replica) beküldésére, késés esetére az állástól való felfüggesztést helyezve kilátásba. A határidőről a számvevőhivatalt is értesítette s annak jelentésére a hanyagokat felfüggesztette, a makacsokat el is bocsátotta, mert, mondotta az utasítás, a király jövedelme szent dolog s aki saját hasznára fordítja vagy elpocsékolja, nem érdemel könyörületet. A válaszokat újra a számvevőhivatal vizsgálta felül (replicas revidere). Igazolásul csak sajátkezű aláírással ellátott és megpecsételt nyugtákat fogadhatott el. Ha valaki nem tudott írni, vagy nem volt pecsétje, maga helyett valamilyen hitelt érdemlő személyt kérhetett meg a nyugta hitelesítésére. , A számvevői munka pártatlanságát azzal is biztosítani akarta a bizottság, hogy megtiltotta a számadások hazavitelét, nem engedte meg, hogy számvevőhivatali tisztviselők a számadásokat bemutatásuk előtt átnézzék, vagy maguk készítsék el. Kamarai hivatalnokok érdekében nem is járhattak közben. A számadások fölötti döntés joga (rationes censurare) a számvevőhivatal jelentése alapján a kamarai tanácsot illette meg. A kimutatások és számadások egy-egy példányát felküldte ugyan Pozsonyba a magyar kamarának, az utasítás szerint azonban ezzel csak tájékoztatás volt a célja, nem pedig a végső jóváhagyás kikérése. Élelmezési ügyekben pedig — az élelmezési tisztek számadásait külön élelmezésügyi számvevőhivatal intézte (officina rationaria annonaria) — nem is a magyar, hanem az udvari kamarát tájékoztatta, minthogy ezen a téren közvetlenül tőle függött. Pénztár. Lelkiismeretesen megvizsgálta Breiner és Mednyánszky a kamara kebelén belül eddig meglehetős önállósággal működött királyi pénztár (perceptoratus regius consistorio camerali concreditus) helyzetét is. Megállapították, hogy ámbár itt a királyi jövedelmeket mintegy szentélyben kellene őrizni és csak őfelsége szolgálatában vagy fejedelmi rendeletre szabadna kiadni, a valóságban a rendetlenség és a zavar épp olyan nagy, mint a levéltárban. A nemrég elhunyt pénztárnok, Pothurnyay Baltazár 14 évi hivatali működéséről egyetlen számadást sem készített. Özvegye és örökösei sem voltak hajlandók működéséért a felelősséget vállalni. Hogy a jövőben az ilyen eseteket megakadályozzák, a pénztárnok mellé ellenőrt (contrascriba) neveztek ki, s kötelezték őket, hogy minden szombaton jelenjenek meg a tanács előtt és írásban mutassák ki az aheti bevételeket és kiadásokat, továbbá, hogy a pénztárban milyen összeg maradt. Egyúttal pontosabban körülírták a pénztári munka szabályait. A pénztárnoknak is, meg az ellenőrnek is, külön-külön naplót kellett vezetniök az összes bevételekről és kiadásokról, jövedelmi ágak szerinti rovatokat nyitva. Nem elégedhettek meg azzal, amint a korábbi pénztárnokok cselekedtek, hogy a különböző időben tőrtént be- és kifizetéseket egy tételben könyvelték el, hanem napról-napra és hónapról-hónapra haladva tartoztak minden pénztári változást azonnal megörökíteni. Negyedévenkint 3—3 példányban kimutatást készítettek, egyet-egyet az udvari, a magyar