Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)

Bevezetés

és a szepesi kamara tájékoztatására. A befizetésekről adott nyugtákon pontosan feltüntették nemcsak a befizető nevét és a jövedelmi forrást, hanem azt is, hogy a befizetett összeg milyen időszakra eső jövedelem volt. A nyugtát most már a számvevő vagy segéde írta először alá, amikor bevezette a nyugták könyvébe. Az utólagos befizetéseket az elszámolás körüli zavarok elkerülése végett ettől kezdve a befizetés napja alatt könyvelték el, nem pedig annál az időszaknál, amelynek hátralékát kiegyenlítették. Rendkívüli bevételeket a pénztár csak a kamarai tanács meghagyása alapján vehetett át, ezekről a tanács a számvevőhivatalt is értesítette. A kifizetések ugyancsak a kamarai tanács írásbeli utalványaira történtek, mégpedig az előre meghatározott időkben. Ez alól a szabály alól csak rendkívül fontos és sürgős esetekben tehetett kivételt a pénztárnok. A magyar kamara utalványozási joga az utasítás szerint teljesen megszűnt, az udvarié, a király nevében, természetesen továbbra is érvényben maradt. A jövedelmek helyszíni kifizetését még most sem tudták kiküszöbölni, bár lehetőleg korlátozni igyekeztek. Az ilyen kifizetések utalványait ettől kezdve nem az illető hivatalhoz küldték, azt az utalványozásról csak értesítették, hanem a pénztárnokhoz, aki a kiutalt összegről nyugtát állított ki, amelyben megjelölte, hogy a kifizetés kinek a kezéhez történjék. Az illető azután a felvett összegről nem a vidéki hivatalt nyugtatta, bár azt is megnevezte, hanem a pénztárnokot. Ezáltal akarták biztosítani, hogy az évvégi elszámolásokban, amelyeket a számvevőhivatal és a tanács vizsgált át, minden tétel úgy szerepeljen, mintha csakugyan keresztülment volna a pénztáron. Ellenőrzés. Hogy a kamarai igazgatás zavartalan menetét biztosítsák, bevezették a segédhivatalok szigorú ellenőrzését. A számvevőhivatalt maga az igazgató és Holló Zsigmond, az élelmezésügyi számvevőhivatalt br. Sbarra Fülöp és Szentiványi László, az irodát és az irattárat Sbarra, a kiadóhivatalt Holló, a pénztárt pedig Szentiványi volt köteles minden hét valamelyik napján váratlanul meglátogatni és a tisztviselők munkáját személyesen megvizsgálni, szorgalmukat, tehetségüket megismerni. Ha valahol hibát találtak, a szombati tanácsülésen terjeszthették elő az orvoslásra vonatkozó javaslatukat. Hasonlóképen kijelölte a Breiner-bizottság azt is, hogy a külső kamarai hivatalokat hogyan ellenőrizzék és vizsgálják fölül a tanácsosok. Etekintetben már a korábbi utasítások is rendelkeztek, elsősorban a harmincadhivatalok látogatását kötve az igazgatóság lelkére, ezek a rendeletek azonban legtöbbször a papíron maradtak. Breiner és Mednyánszky rendkívül szükségesnek és hasznosnak tartották, hogy a harmincadokat, a kincstári birtokokat, a bányákat, a gabonaházakat, a tokaji sóhivatalt és a többi sólerakóhelyet, minden évben, ha lehet kétszer, de legalább egyszer felkeresse valamelyik kamarai tanácsos. 1690-ben Fischer igazgatót a szomolnoki réz- és a sóvári sóbányák, valamint az ottani kincstári gazdaságok meglátogatásával bízták meg, figyelmébe ajánlva az újonnan feltárt aranyitkai és telkibányai aknákat is. Br. Sbarra és Szentiványi tanácsosokat a Tisza jobbpartján fekvő harmincadhivatalokhoz és gabonaházakhoz küldték ki, ahonnan Sbarrának a tiszáninneni kincstári jószágokra, Szentiványinak pedig ugyancsak a tiszáninneni sólerakóhelyekre kellett mennie. Holló tanácsos számára a tiszántúli uradalmakat, harmincadokat, sólerakó-