Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)

Bevezetés

ez elv alkalmazásáról — amit egyébként a rendek a leghevesebben elleneztek, vitatva, hogy a koronára háramlott javakat azonnal újra el kel! adományozni— lépten-nyomon le kellett mondania. A kamarára ezen a téren az a feladat hárult, hogy megállapítsa e javak értékét, értékesítésükre nézve javaslatot tegyen s elidegenítésük esetén pontos leltárat készítsen róluk. Ezeket a leltárakat két példányban állították ki, a kamara tanácsosai, nagyobb jószágok átadásánál külön e célra kiküldött királyi biztosok írták alá, az egyik példányt az új birtokosnak adták, a másikat az udvari kamarának küldték meg, másolatukat a két magyarországi kamara is megkapta. Amennyiben korunkra maradtak, a legbecsesebb történeti források közé tartoznak. Az összeírással azonban nem ért véget a kamara gondoskodása. Különösen a magánkézbe került megerősített helyeket tartotta számon és ügyelt rá, hogy gazdájuk jókarban tartsa. Hasonlóképen gondot fordított arra is, hogy a vadállományt ki ne pusztítsák és a vadaskerteket tönkre ne tegyék. A királyi jogok felkutatása és érvényesítése mellett a kamara munkájának legnagyobb részét a felségjogon, valamint a rendek megajánlásán nyugvó rendes és rendkívüli jövedelmek kezelése, illetve a kezelő hivatalok és hivatalnokok ellenőrzése és irányítása adta. A főszempont, amely működését irányította, természetesen az volt, hogy a kincstári bevételeket minél inkább növelje, a királyi és az államgazdaság szoros kapcsolata révén azonban ezáltal az egész ország gazdasági életére döntő befolyást gyakorolt. A bányaművelés segítségével például közvetlenül csak az urburajövedelmet akarta gyarapítani, közvetve azonban a bányászat fellendítésén dolgozott. A királyi bányákat vagy külön kamarák kezelték, vagy bérben voltak; a szepesi kamara utasítása főleg a magánföldesúri érctermelést ajánlotta a tanácsosok figyelmébe. A legsürgősebb teendő ezen a téren is az volt, hogy megállapítsák, hol, hogyan és milyen eredménnyel bányásznak ércet, abból mennyit szolgáltatnak be, vagy kellene beszolgáltatniuk a kamarának. Továbbá, hogy hol és miért hagyták abba a bányaművelést, hol tiltják, s a bajokon miként lehetne segíteni. Az urburaszedőket a kamarának kellett volna kiküldenie, de az utasításnak általánosságban mozgó szövege is azt mutatja, hogy ez a jövedelmi ág nem nagy hasznot hajtott. A legtöbb földesúr úgyis mentességet élvezett, amit ugyancsak a kamara volt hivatva felülvizsgálni. A törvény értelmében nyers, azaz a bányakamaránál be nem váltott aranyat és ezüstöt nem volt szabad az országból kivinni. Az utasítás felszólította a szepesi kamarát, hogy a törvény eme rendelkezésének a körmöci kamarától távoleső területeken is szerezzen érvényt. Gyakori jelenség volt az is, hogy magánosok a bányászott nemesércet nem szolgáltatták be, hanem maguk vertek belőle pénzt, amit a törvény ugyancsak szigorúan tiltott. Ennek a visszaélésnek megakadályozására az ország keleti részein a szepesi kamara volt hivatva, sőt az utasítás azzal is megbízta, hogy a törvényes pénzverés jóságát is ellenőrizze. A király a bányaművelés általános szabályozását, úgynevezett bányarendelet (ordo montanorum) kiadását, vagy a meglévő átjavítását a szepesi kamara területén is tervbevette. Épp így báhyamesteri (magister montium), bírói (iudices) és esküdti (iurati) állások szervezésével bányabíróságokat akart felállítani, amire, valamint egy erdőmesteri (magister silvarum) tisztség betöltésére nézve a kamara véleményét kérte. A külkereskedelmi vámok, harmincadok, huszadok, nagyságát és szedésének módját a király az egész országra vonatkozó érvénnyel már