Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
elnökök többet voltak távol, mint jelen. Az utasítás legtöbb pontja egyszerűen átírta a már működő ausztriai és magyar kamarák ügyintézésének szabályzatát. A tanácsüléseket a vasár- és ünnepnapok kivételével minden nap délelőtt 6—9-ig és délután 1—4-ig tartották, szükség esetén azonban, az elnök felhívására, máskor is összeültek. A tanácskozásokat az elnök vezette. Előterjesztette a kérdéses tárgyat, majd felszólította azt a tanácsost, aki a kérdéshez legjobban értett, hogy véleményét adja elő. Ezután rangjuk szerint a többi tanácsos is kifejtette nézetét. Utoljára az elnök szólott, majd, ha megegyezni nem tudtak, szavaztak és a többség döntött. A tanács határozatát a titkár (secretarius) azonnal írásba foglalta, s aszerint fogalmazta meg a kiadványokat. Szavazati joguk azonban csak a tanácsosoknak volt. Ha a szavazatok egyenlő arányban oszlottak meg, az ügyet a király, vagy a magyar kamara elé terjesztették, mégpedig vagy írásban, vagy személyesen. A tárgyalásra kerülő ügyek sorrendjét a titkár és a számvevő bevonásával az elnök állapította meg, ügyelve arra, hogy először a legfontosabb és legsürgősebb kérdéseket intézzék el. A fontos ügyeket, ha sürgősségük megengedte, olyankor tárgyalták, amikor a tanács teljes számban együtt volt. Ilyen esetben a titkár feljegyezte a jelenlevők neveit is. Ha az elnöknek távoznia kellett, szerepét a rangban első tanácsos vette át, emiatt a hivatal munkája nem szünetelt. Az elnök gondoskodott róla, hogy az ügymenet a tanácsosok távolléte miatt se akadjon fenn. Minden tanácsost egy hónapi szabadság illetett meg, amit egyszerre vagy két részletben vehetett ki. Ebbe távozásának és visszatértének idejét nem számították be, feltéve, hogy naponta legalább 5 mérföldnyi utat megtett. Ezen felül csak hivatalos küldetésben utazhatott el, különben távolléte idejére nem kapott fizetést. A tisztviselőket a király nevezte ki, kinevezésük után esküt tettek, amelyben lelkiismeretes munkát és szigorú titoktartást fogadtak, amit az utasítás is lelkükre kötött. Jelentékeny szerepet játszott a kamara életében a titkár (secretarius). Jelen volt a tanács ülésein, azokról jegyzőkönyvet vezetett, a kiadványokat megfogalmazta, ezzel azonban munkája nem merült ki. A hivatali ügyintézés menetére, egyes részleteire, sajnos, az utasítás nem derít fényt, ennek tisztázása csak a fennmaradt iratok és segédkönyvek alapján lesz lehetséges. Annyi azonban az utasítás szövegéből is kitűnik, hogy az ügyintézés formai részét a titkár irányította. Tisztsége több később elkülönült állás teendőit egyesítette magában. Ő vezette a kamara irodáját (cancellaria), ahol a fogai mázatokat letisztázták és ahonnan az aláírt és megpecsételt tisztázatokat elküldték. Az utasítás meghagyta, hogy az elnök az irodát minden hónapban vizsgálja meg. Az itt dolgozó személyzetről azonban csak annyit mondott, hogy a szükséghez képest fogják alkalmazni a titkár segítségére. Valószínű, hogy egy-két irnok és néhány futár, valamint egy szolga tartozott alája. Ezek az Írnokok segítettek a titkárnak a lajstromozásban is. A titkár ugyanis, azonfelül, hogy a kiadást irányította, egyben lajstromozó (registrator) is volt. A lajstromozás módjáról az utasítás bővebben nem szólt, szövege csak azt árulja el, hogy minden olyan iratot, amelyet a kamara szempontjából fontosnak ítéltek, különböző lajstromokba (Codices, regesta, regestraturae, Volumina) vezettek, valószínűleg teljes szövegükben lemásoltak. Ezeket a másolati könyveket a kamara működése során keletkezett iratokkal és az ezekhez készült mutatókkal együtt őrizték. Az irattár ekkor még egybeesett az irodával. A fontosabb iratokat, pl. az utasítást, a harmincados pecséteket és cédulákat, külön ládában (arca) őrizték, amelynek egyik kulcsát az elnök, a másikat
