Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
a titkár tartotta magánál. Ennyi munka mellett az utasítás még azt is megkívánta a titkártól, hogy az irattárat állandóan tanulmányozza, s ha vala^ milyen adatra bukkan, amiből a kincstár hasznot remélhet, árra azonnal hívja fel a tanács figyelmét. Idegeneknek a kamarai levéltárba betekintést nem engedtek, másolatot nekik kamarai iratokról nem adtak ki. Az államháztartás megszilárdulásával és a királyi pénzügyigazgatás kiépülésével kapcsolatban a bevételeket nem kötötték le mind előre, elég jelentékeny részük a kamara pénztárába folyt be. A főpénztáros (perceptor generalis) az 1567-i utasításban már mint tisztán állami hivatalnok jelenik meg, oldalán a pénztári ellenőrrel (contrascriba), akit ugyancsak a király nevezett ki. A kamara tisztviselői közül egyedül a pénztáros vehette át a bevételeket és fizethette ki a kiadásokat. Az átvett összegekről nyugtát adott, amit az ellenőr és a számvevő is aláírt, s mindhárman elkönyveltek. A kifizetések ugyancsak az ellenőr tudomásával történtek, aki a pénztároshoz hasonlóan minden bevételről és kiadásról naplót vezetett, év végén számadást készített és bármely pillanatban készen állt arra, hogy elszámoljon. A rendes kiadásokat a királyi udvarban készült költségvetés (status) előre megállapította. A rendkívülieket pedig a király, a magyar kamara, sürgős szükség esetén pedig a kamara írásbeli meghagyással (commissio) rendelte el, amit két tanácsos írt alá, és amit a kapott nyugtával együtt a pénztáros gondosan megőrzött és évvégi számadásához bizonyítékul mellékelt. Szóbeli meghagyást még az elnök részéről sem vehetett figyelembe. A kamara tisztviselőit a pénztáros fizette ki, amikor fizetésük esedékessé vált, de semmivel sem előbb. Az utasítás megtiltotta, hogy fizetésük fejében valamilyen jövedelmet, pl. harmincadot vagy valamelyik megye adóját, foglaljanak íe. A pénztárost pedig szigorúan óvta attól, hogy a pénztár vagyonát kölcsönökbe fektesse. A szepesi kamara alá rendelt hivatalnokok számadásait már nem mindig továbbították a magyar kamarához, felülvizsgálásukat külön tisztviselőre, a számvevőre (magister rationum) bízták. Hasonlóan a magyar kamaránál megfigyelt fejlődéshez, a számvevő tisztségét már az 1567-i utasításban bizonyosfokú különállás jellemezte, ami abban is kifejezésre jutott, hogy a számvevéssel kapcsolatos kiadványokat a számvevő fogalmazta meg, az ilyen ügyiratokat és segédkönyveket külön helyen őrizte. A számadások elfogadásának vagy elvetésének joga azonban a tanácsot illette meg, a számvevő csak előkészítette a határozatot, szakértői véleményt adott. A döntő súly természetesen ezen a szakértői munkán nyugodott. A számadások (rationes, computus) elkészítésének pontos szabályait a kamara állapította meg, s minden számadásra kötelezett hivatalnokkal utasításban közölte, így akart a pénzügyigazgatásba rendet vinni, s elejét venni annak a gyakori kifogásnak, hogy azért nem számoltak el, mert a számadás módjával nem voltak tisztában. Ezeket az utasításokat a király nevében állították ki, de a kamara elnökei és tanácsosai írták alá és pecsételték meg. A fontosabb jövedelmek kezelői mellett ellenőrök is szolgáltak és a számadásokhoz ezek naplóit is csatolták. A számvevő a számadást először az ellenőri naplóval vetette össze, majd megvizsgálta az egyes tételek igazolására csatolt bizonyítékokat, utalványokat, nyugtákat stb. Természetesen ellenőrizte a számtani műveletek helyességét is. Ebben a munkában segítségre volt szüksége, s •már az 1567-i utasítás hozzájárult, hogy több alkalmas egyént, valószínűleg segédet és írnokot, bocsássanak rendelkezésére. Maga a számvevés, ezután
