Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
ügyelni. A számvevőhivatalba idegeneket nem bocsáthatott be, a hivatali titkot megtartotta és megtarttatta, az iratokat csak a tanács rendeletére mutatta meg, vagy adta ki. A számadásmester vezette a számvevőhivatal levéltárát is, amelyet valószínűleg az Írnokok kezeltek és amelyhez az utasítások tanúsága szerint lajstromkönyveket is készítettek. Itt őrizték a harmincadpecséteket is, amelyekkel a harmincadhivataloknak kiadott harmincadbárcákat (schaedae tricesimales) pecsételték meg. Ezekről pontos jegyzéket vezettek és segítségükkel ellenőrizték a harmincadosok számadásait. Hogy a folytonos török harcok és testvérküzdelmek korában a magyar kamara mégis eredménnyel tudott működni, az nem utolsó sorban a számvevőhivatal érdeme volt. 1 ) A számadásmesteri utasítások és ezekből következtetve a számvevőhivatal munkája a XVI. és a XVII. században nem változtak. Franck János számadásmesternek eredetiben fennmaradt 1660-i utasítása ugyanazokat a pontokat tartalmazza, mint az 1565-i szabályzat. Az eltérés csak annyi, hogy ekkor már alszámadásmester is működött és a hivatalos idő d. e. 8-tól 11-ig, d. u. pedig változatlanul 2-től 4-ig tartott. A tanácsülések ideje alatt azonban a számvevőhivatalnak is készenlétben kellett állnia. 2 ) Az irattár munkája. A magyar kamara többi tisztviselője nem kapott a XVI. és XVII. század folyamán a pénztárosokhoz és számadásmesterhez hasonlóan külön utasítást. Rájuk az általános utasítás rendelkezései vonatkoztak, amelyeket előttük minden negyedévben felolvastak. Közöttük kezdettől fogva meglehetősen önálló feladatköre volt a lajstromozónak (regestrator), aki a kamara irattárát gondozta. Teendőit a számvevőhivatal 1718-ban külön utasításban foglalta össze, amelyből, ha nem is minden részletében, megismerhetjük az irattár munkáját. 3 ) Ekkor már ketten vezették az irattárat (regestratura): a lajstromozó és segéde (adiunctus). Mindkettőt a király nevezte ki, a hivatali esküt a kamarai tanács előtt tették le. Feladatuk általában az volt, hogy a kamara működése során keletkezett iratanyagot, kivéve a számvevőhivatal iratait, amelyeket külön kezeltek, megőrizzék, hogy szükség esetén a tanács rendelkezésére bocsáthassák. A hivatalos idő d. e. 8-kor kezdődött s addig tartott, ameddig a tanács ülésezett. Délután pedig rendszerint 2-től 4-ig dolgoztak, de ha szükség volt rá, kötelesek voltak bármikor a tanács rendelkezésére állani. Az ünnepnapokat természetesen ők is megtartották. Az utasítás elsősorban a hivatali titok megtartását kötötte a lajstromozó lelkére. Megtiltotta, hogy az irattár anyagáról a hivatalon kívülállókat tájékoztassa. Azt sem engedhette meg, hogy idegenek az irattárat megtekintsék. Másolatokat csak a tanács rendeletére állíthatott ki. Iratokat is csak akkor kölcsönözhetett ki, ha erre a tanács, lehetőleg írásban, felhatalmazta. A kiadott iratokról kölcsönkönyvet (libellus seu regestrum) vezetett, amelyben feltüntette az irat faját és tárgyát, a kikölcsönzés napját és azt, hogy kinek adta át. A kölcsönkönyv alapján kérte azután vissza az iratokat a késedelmeskedőktől. l ) Az első, 1565-i számadásmesteri utasítás fennmaradt másolatát 1. u. o. Libri Instr. II., 91., V., 140. a ) U. o. Libri Instr. XIII., 8. 3 ) U. o. Libri Instr. X., 363.
