Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)

Bevezetés

Különösen tartozott ügyelni azokra a kifizetésekre, amelyeket olyan tisztviselők vettek fel, akik nem a magyar, hanem az udvari kamarának tartoztak számadással. Ilyenek voltak elsősorban a katonai fizetések, amelyeket a hadi vagy udvari fizetőmester (solutor aulicus sive bellicus) intézett. Ezeket a kifizetéseket könyvében külön helyen tüntette fel és róluk minden negyedévben kivonatos jelentést készített, amelyben a nyugták keltét is megjelölte. E jelentéseket a tanács továbbította az udvari kamarához, hogy ott az illető tisztviselők számadásait azok alapján ellenőrizhessék. Hasonló célból az adószedők számadásaiból is kiírta és jegyzékbe (elenchus seu extarctus) foglalta, hogy mikor és miiyen összegeket fizettek ki zsold fejében, vagy egyéb célokra, egyenesen a katonaság kezébe. Ezeket a jegyzékeket nem is negyedévenkint, hanem havonkint terjesztette fel, hogy elejét vehessék annak, hogy egyes parancsnokok vagy katonák fizetésüket kétszeresen is felvegyék. Külön jegyzéket (extractus seu cathalogus) vezetett a számvevőhivatal azokról a tisztviselőkről, akik nem számoltak el és akik hátralékban maradtak. Köteles volt a régi számadásokat is átnézni, az újakkal összevetni, hogy a hibát akár ezekben, akár azokban könnyebben észrevegye. A számadásra vonatkozó iratokat ezért külön irattárban őrizték, amelynek töredékesen korunkra jutott darabjai a XVI. és XVII. század történetének legbecsesebb forrásai. Kötelessége volt a kamarának, illetve a számvevőmesternek arra is ügyelnie, hogy a felesleges kiadásokat kiküszöböljék. E célból az ilyenekre figyelmeztette az elszámolókat, tehát nemcsak ellenőrzést, hanem bizonyos fokig irányítást is gyakorolt fölöttük. A számadások jóváhagyásának joga azonban a királyt illette meg; a felmentőleveleket (litterae expeditoriae) az elnökön és egy tanácsoson kívül az uralkodó is aláírta és az udvarban pecsételték meg. Ugyancsak az uralkodó jogában állott, hogy méltányos esetekben a hátralékot elengedje. A tisztviselők kinevezését és a fizetés megállapítását szintén maga számára tartotta fenn. Valószínű ugyan, hogy mindezekben a kérdésekben a magyar kamara véleményét nemcsak meghallgatta, hanem figyelembe is vette, de bizonyos, hogy az udvari kamara befolyása előtt az út nyitva állott s mindig az uralkodó egyéniségétől és a két hatóság vezetőinek erélyétől és tehetségétől függött, hogy ez a befolyás mennyire érvényesült. Szabályozták a számadásmesternek adott utasítások a számvevőhivatal belső életét is. Kimondották, hogy a hivatal tisztviselői a kamara tanácsától függenek, a számadásra vonatkozó ügyekben azonban a számadásmesternek tartoznak engedelmességgel. A számadásmester ellenőrizte, hogy pontosan megjelennek-e és munkájukat rendszeresen végzik-e A hivatalos idő d. e. 7-től 10-ig, d. u. pedig 2-től 4-ig tartott, de ha sürgős munka akadt, éjjelt nappallá téve tartoztak elvégezni. Ha valaki kötelességét elmulasztotta, a számadásmester jelentése alapján a tanács büntette meg. Amint a királyság megerősödött, a pénzügyigazgatás is rendszeresebben kezdett működni, a számvevőhivatalnak egyre több munkája akadt. A számadásmester oldalán 2—3 segéd, 4—6 irnok dolgozott, sőt gyakornokok is jelentkeztek, úgyhogy az utasítás szavai szerint, szinte szemináriumi munka folyt. A XVI. és XVII. századi pénzügyigazgatás tisztviselői itt ismerték meg az ügyintézés módját, innen kerültek a vidéki és központi vezetőállásokba. A szigorú fegyelemre és rendre a számadásmester tartozott