Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
(cumputus) az illető tisztviselők, illetve azok megbízottjai is jelen lehessenek, hogy kétes esetekben a felvilágosítást azonnal megadhassák. Ha azonban olyan kérdések merültek fel, amelyek megvizsgálásánál tanácsosabbnak látszott, hogy a tisztviselők ne legyenek jelen, a tanács bizonyos időre elküldhette őket azzal, hogy irataikat alaposabban nézzék át. Ha valamelyik hivatalnok a kitűzött határidőt elmulasztotta, vagy számadását hiányosan terjesztette be, a számadásmester azonnal jelentette a tanácsnak, hogy az illetőt rögtön felelősségre vonhassa és ellene az eljárást megindíthassa. A számvevőhivatal ugyanis közvetlenül nem érintkezett a kamara alá rendelt hivatalokkal, rendelkezési jogot fölöttük nem gyakorolt. Minden felmerülő szabálytalanságot a kamarai tanácsnak jelentett, a továbbiakban az intézkedett. Sőt, legalább is elvben, a számadásokat is az egész tanács jelenlétében vizsgálták felül. Az utasítások úgy hangzottak, hogy ha nem is minden tanácsos, de akit egyéb kamarai ügyek nem akadályoztak, legyen ott az elszámolásoknál. Valószínű azonban, hogy ezt a rendelkezést csak formailag tartották meg, a gyakorlatban minden munkát a számadásmester és az alájarendelt nagyszámú segédszemélyzet végzett el. A számadások felülvizsgálásának módjáról főbb vonásokban a számadásmesteri utasítások tájékoztatnak. A számadásmester első feladata az volt, hogy a számadás alapján a végeredményt feltüntető kivonatot (extractus summarius) készített, amelyből kitűnt, hogy az illető tisztviselő mivel maradt hártrálékban. Erről azonnal jelentést tett a tanácsnak és csak ezután fogott hozzá az egyes tételek felülvizsgálásához. A tanács pedig lépéseket tett, hogy a hátralékot a tisztviselőn behajtsák. Ugyanis minden kamarai alkalmazott személyileg és vagyonilag felelős volt a rábízott jószág vagy jövedelem kezeléséért. Ha lelkiismeretlenül gazdálkodott és az utasítás ellenére járt el, a kamarának jogában állott, hogy a kincstárnak okozott kár megtérítését követelje s azt, tekintet nélkül a hivatalnok rendi jogaira, a rendes törvénykezési út megkerülésével, rajta azonnal behajtsa. Az ilyen esetekben felmerülő nehézségéket úgy igyekeztek megelőzni, hogy a tisztviselőtől biztosítékot (cautio) kértek, a rábízott állás egyévi jövedelmét kellett volna letétbe helyeznie. Ezt azonban a legtöbb nem tudta megtenni. így nem maradt más hátra, mint hogy az ellenőrzést szigorították és az évvégi számadásokon kívül negyedévenkint is kivonatokat követeltek. A számadásmester és segédei minden egyes számadást tételről-tételre, oldalról-oldalra és rovatról-rovatra haladva vizsgáltak meg. A kiadások szabályosságát az utalványok és a nyugták segítségével könnyen megállapíthatták. Nehezebb feladat volt a bevételek ellenőrzése, vagyis annak megvizsgálása, hogy a számadásban minden befolyt jövedelmet feltüntettek-e. Ezt legtöbbször csak az ellenőrök igazolhatták, de ha összejátszottak a tisztviselővel, eltitkolhatták a bevételeket. A kamara igyekezett az ilyen visszaéléseket megakadályozni. A számvevőhivatal külön számadáskönyvet vezetett, amelyben minden egyes hivatalnak megvolt a maga rovata, amelyben feltüntette, hogy mikor, milyen összeget és hova fizetett ki, vagy honnan vett be. E könyv segítségével ellenőrizhette, hogy amikor egyik hivatal a másiknak fizetett, mindketten feljegyezték-e ezt pénztári naplójukba, illetve számadásukba, hogy ami az egyik hivatalnál mint kiadás szerepelt, a másiknál előfordult-e a bevételek rovatában.
