Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)

Bevezetés

szerzett minden befizetésről és azokról ugyancsak külön könyvet vezetett (liber assignationum). Az évvégi elszámolásnál azután a pénztáros és ellenőr számadásának helyességét e könyv alapján ellenőrizhette. Nehezebben tudta a vidéki hivatalok és tisztviselők számadásainak helyességét megállapítani. Pedig a kamara legfontosabb feladata éppen ez volt. Talán nem túlozunk, ha hármas: igazgatási, pénztári és számvevői hatásköre közül ez utóbbit tartjuk a legjelentékenyebbnek. Hiszen nagyszabású pénzügyi és gazdasági elgondolások megvalósítására a XVI. és XVII. században nem nyílt alkalom. Az államháztartás vezetői a mindennapi szükségletek fedezéséről is csak nehezen tudtak gondoskodni. Az államgazdaság decentralizálódott, a jövedelmeket rendszerint előre kiutalták. Minden azon múlott, hogy megbízható, lelkiismeretes hivatalnokok kezelik-e az egyes bevételi forrásokat. Márpedig szigorú ellenőrzés nélkül kevés hivatalnok lesz megbízható és lelkiismeretes, különösen, ha pénzt is kezel. A kamarai igazgatás jelentősége elsősorban abban állott, hogy ellenőrzés alá vonta és számadásra kötelezte a vidéki pénzügyigazgatási szerveket. Az általános kamarai utasítások is hangsúlyozták, hogy a királyi javak és jövedelmek kezelésében azért olyan nagy a zavar és sok a visszaélés, mert a tisztviselőket nem kötelezték rendszeres és szabályszerű elszámolásra. Ennek megszüntetésére elrendelték, hogy a legkisebb hivatalnok is vezessen a bevételekről és kiadásokról pénztári naplót, a fizetési meghagyásokat és nyugtákat őrizze meg, hogy év végén a számvevőhivatalhoz felküldött számadását azokkal igazolja. Minden tisztviselő hivatalbalépésekor részletes utasítást kapott, amely ismertette az elszámolás módját is, úgyhogy senki sem vonhatta ki magát alóla. Ezeket az utasításokat vagy a király, vagy a kamara nevében adták ki, de mindig a számvevőhivatalban készítették. Valószínű, hogy a számadásmesternek a vidéki hivatalnokok kiválasztásában is döntő szava volt, legalább is a fontosabb tisztségek mellé rendelt ellenőrök kinevezésében, hiszen ezeket tulajdonképen a számvevőhivatal helyi megbízottjainak tekinthetjük. Minden kamarai tisztviselő éppúgy, mint a központi pénztár, negyedévenkint két példányban kimutatást (extractus) készített a bevételekről és a kiadásokról. Egyiket az udvari, másikat a magyar kamarához terjesztette be. A magyar kamarában ezeket a kimutatásokat a tanácsosok, főleg azonban a számadásmester nézte át és ha bennük hibát talált, annak kijavítását rendelte el, kétes tételekről pedig felvilágosítást kért. Azután pedig félretette őket és megőrizte, hogy az évvégi számadásokkal összevesse. Az évi számadások (rationes) a pénztári naplók (regesta) alapján készültek, amelyeket eleinte csak időrendben vezettek, később azonban, hogy a számadásokat könnyebben összeállíthassák, az egyes jövedelmi ágak szerint csoportosítottak. Külön Jegyezték fel a bevételeket, külön a kiadásokat. A számadásokban minden oldalt és minden rovatot összegeztek, a bevételeket összevetették a kiadásokkal, így állapították meg a végső eredményt. Az utalványokat és nyugtákat megőrizték és az egyes tételek helyességét azokkal igazolták. * Idővel az a gyakorlat alakult ki, hogy a kamara tanácsa, minden bizonnyal a számvevőhivatal előterjesztésére, minden számadásra kötelezett tisztviselő részére előre kijelölte az év bizonyos napját, amikor az számadását benyújtani, illetve azzal személyesen megjelenni tartozott. A gyorsabb és könnyebb munka kedvéért ugyanis megengedték, hogy az elszámolásnál