Soós László (szerk.): Magyar Minisztertanácsi jegyzőkönyvek 1867-1918. A Khuen-Héderváry és a Tisza kormány minisztertanácsi jegyzőkönyvei - A Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 56. (Budapest, 2018)

1. kötet - Bevezető tanulmány - A. Gróf Khuen-Héderváry Károly kormánya 1903. június 27-1903. november 3. - A kormány lemondása, a Szabadelvű Párt katonai programjának elfogadása

vényszerű befolyása — mint minden alkotmányos jogra - erre nézve is fennáll. Ezt az állapotot a törvényhozás - korom és országgyűlés együtt - megváltoztathatja. A Szabadelvű Párt az ország ezen jogait hangsúlyozván, a vezér- és szolgálati nyelv kérdését programjába nem veszi fel, mert ezt a nemzet mgy érdekeit érintő fontos politikai okokból kívánatosnak nem tartja. ” A Széli Kálmán elnök és Münnich Aurél jegyző által aláírt tervezet szövegét Tisza István két ponton kérte módosítani. Törlésre javasolta a negyedik pont c) részéből a német nyelv hegemóniáját gyöngítő és a nemzetiségi tisztjelöltek előmenetelét megnehezítő alábbi tagmondatot: „úgy, hogy megfelelő átmeneti idő után magyar honosra nézve a magyar nyelv tudása a tiszti kinevezés kötelező alapfeltétele legyen.” A nyolcadik pont első mondata helyett, amelyben a hadsereg vezényleti és szolgálati nyelvére vonatkozólag csak a fennálló állapot rögzítése szerepelt, az uralkodó által megkövetelt felségjogok elismerését az alábbi szöveggel kérte jóváhagyni: „A párt fenntartja azt az álláspontját, hogy a királynak jogában áll az egész hadsereg kiegészítő részét képező magyar hadsereg vezér- és szolgálati nyelvét az 1867: XII. te. 11. §-ában elismert alkotmányos fejedelmi jogai alapján meghatározni.” Tisza István kérésére - a fentiek megvitatására - báró Podmaniczky Frigyes elnök 1903. október 28-án este hat órára hívta össze a kormányzópárt értekezletét.

Már hét órára járt az idő, amikor a mintegy kétszáz képviselő jelenlétében a párt elnöke megnyitotta az ülést, és Münnich Aurél felolvasta a kilences bizottság jelentését. Ezt követően a levezető elnök, arra hivatkozva, hogy a bizottság előző napi ülésén a fenti szöveghez módosítási javaslatot adtak be, először az indítvány beterjesztő Tisza Istvánnak adta meg a szót. Tisza István méltatta a bizottság erőfeszítéseit, amely arra irányult, hogy „a Szabadelvű Párt, a magyar nemzet túlnyomó többsége és a korona politikai intenciói közötti teljes összhang megóvásával és fenntartásával követhesse azt az áldásos, produktív politikát tovább, amelyben az események egy időre megakasztották.”261 Úgy ítélte meg, hogy az általa kért módosítás nem érinti az eredeti javaslat lényegét, és egyben világossá tette: egy olyan programmal kapott kormányalakításra megbízást, amely megköveteli a bizottság szövegének az általa javasolt megváltoztatását, illetve annak a párt tagsága általi elfogadását. A fenti előterjesztést követően Apponyi Albert kért szót, és kijelentette, hogy a kilences bizottság értekezletén a béke érdekében elment az „engedékenység legvégső határáig,” ezért nem támogatja Tisza javaslatát.262 Beszédét a képviselők többségének nagy méltatlankodása miatt többször is félbe kellett szakítania, mert inkább kívánták a leendő miniszterelnököt hallani, mint - az egyesek szerint - a pártból való kilépést előkészítő Apponyit. Az ülést az elnök azzal zárta be, hogy a vitát másnap folytatják.

Az 1903. október 30-án délelőtt tíz órára meghirdetett ülés előtt mindenki arról beszélt, hogy megvan az új kormány névsora. A jól értesült hírlapok másnap pontosan ismertették az új kormány összetételét. Tisza István miniszterelnökként a belügy és a ki261 Egyetértés, 1903. október 29. Az értekezlet.

262 Apponyi Albert következetesen ragaszkodott ahhoz a véleményéhez, hogy a politikai válságot a nemzeti követelések teljesítése nélkül nem lehet hosszú távon felszámolni. Nézetét már 1892 őszén, az indemnitási vita során így fogalmazta meg: „Ez a krízis addig fog tartani [...], amíg a felébredt nemzeti öntudat és féltékenység kielégítést nem nyer az által, hogy mindaz, amihez a 67-iki kiegyezés révén a nemzetnek joga van, tényleg életbe lép.” (Apponyi, 1922. 207-208.)

84