Soós László (szerk.): Magyar Minisztertanácsi jegyzőkönyvek 1867-1918. A Khuen-Héderváry és a Tisza kormány minisztertanácsi jegyzőkönyvei - A Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 56. (Budapest, 2018)
1. kötet - Kormányzati tevékenység a minisztertanácsi jegyzőkönyvek tükrében - Belügyminisztérium
zott.1'76 A Bizottság megállapítása szerint a munkásmozgalomban bekövetkezett változást jelzi, hogy „míg régebben a tömeges munkabeszüntetések egyes ipartelepekre szorítkoztak, s így a közgazdasági érdekek szempontjából káros hatásuk elenyésző volt, addig újabban a tömeges munkabeszüntetések egész iparágakra terjednek ki, sőt, a munkások szolidaritása az egyes ipari szakmák keretein túl is megy, olyannyira, hogy nem ritka jelenleg ma már, miszerint egyes iparágak sztrájkoló munkásainak egészen más iparágakban kitörő sztrájkok jönnek segítségére [...]. A munkabeszüntetések célja is teljesen megváltozott. A munkabeszüntetések már nem csupán bérmozgalmak, nem is a munkások anyagi helyzetének javítására használt eszközök, hanem oly fegyver, mellyel a munkás a termelésben való túlsúlyát, gyakran önkényét akarja a munkaadóval szemben érvényre juttatni.” Az 1898-ban megalakult, az iparági szakszervezetek központjaként tevékenykedő Magyarországi Szakszervezeti Tanácshoz 1903-ban már 268, a hatóságok által jóváhagyott alapszabállyal rendelkező, munkásegyletként működő szervezet tartozott. Ezek a munkásegyesületek hivatalosan a tagok anyagi és szellemi érdekeinek védelmét és peres ügyeinek ingyenes elintézését, a munkaközvetítést, valamint a munkanélküliek segélyezését vállalták fel. A minisztérium munkatársainak mindennapi tapasztalatai azt mutatták, hogy „a munkásszakszervezetek figyelmen kívül hagyva tulajdonképpeni alapszabályszerű céljaikat, sztrájkszervezetekké alakultak át, s működésük főképpen a tömeges munkabeszüntetések előkészítésére és rendezésére irányul”. A munkásegyletek munkaközvetítő tevékenysége szintén jelentősen megváltozott, mert a századfordulón már a korábbi gyakorlattal ellentétben „a szakszervezetek csak a hozzájuk tartozó munkásoknak közvetítenek munkát, sőt a munkaadókra sztrájkkal való fenyegetéssel oly kényszert gyakorolnak, hogy azoknak más úton közvetített munkásokat alkalmazniuk nem szabad. A szakszervezethez nem tartozó munkásokat egyáltalán nem engednek munkához jutni.” Ezért a munkaadók képviselői a kizárólagos szakszervezeti munkaközvetítés felszámolását javasolták. A feljegyzés készítői a sztrájktanyákról megállapították: „lényegében azt a célt szolgálják, hogy a sztrájkoló munkások a külvilággal való érintkezéstől elzárassanak, s megakadályoztassanak szabad akaratuk érvényesítésében, ún. sztrájktörésben, illetve a munkába való visszatérésben. [...] erkölcsi kényszerhelyzetet teremtenek a felvett küzdelem folytatására. Ehhez járul a fizikai kényszer, melyről őrök felállításával gondoskodik a sztrájkvezetőség. Ezeken a sztrájktanyákon lévő munkások még hozzátartozóikkal sem érintkezhetnek [...].” Mivel sztrájktanyák létesítését az egyesületi szabályok alapján a hatóság nem engedélyezheti, ezért a miniszterelnöktől, mint a Belügyminisztérium vezetőjétől feloszlatásuk elrendelését kérték."77 Az Országos Iparegyesület több felterjesztésében is kifogásolta, hogy a „Székesfővárosi Allamrendőrség az ipartelepek és a dolgozó munkások védelmére ad ugyan rendőri kirendeltséget, de csak a költségek megtérítése mellett. [...] Ez idő szerint az a helyzet, hogy a közrendet nagyobb mértékben veszélyeztető esetektől eltekintve a rendőrség ily védelmi célokra csak az ún. szabadnapos személyzetet használhatja, és innen van az, 1176 MNL OL К 255-1904-121-2960. A kereskedelemügyi miniszter átirata a miniszterelnök részére. 1904. augusztus 8. 1177 A sztrájktanyákat többnyire vendéglőkbe rendezték be, ahova bárki bemehetett, ezért betiltásukat nehezen lehetett megoldani.
