Jakó Zsigmond: Erdélyi okmánytár II. 1301–1339 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 40. Budapest, 2004)

ELŐSZÓ

ELŐSZÓ Az Erdélyi Okmánytár második kötete voltaképpen mindenben követi az 1997-ben megjelent első kötet célkitűzéseit, szerkezetét és megoldásait. E helyen tehát elegendő az első kötet kapcsán kifejtett és némileg szokatlan megoldásokra csak utalni. Ez a kötet is változatlanul feladatának tekinti a magyar királyságon belül kormányzati egységet alkotó középkori erdélyi vajdaság történetére vonatkozó okleveles források összegyűjtését a teljesség igényével és ezek kritikai vizsgálata után regesztákban való mielőbbi közzétételét. Kiadványunk a középkort lezáró eseménynek, Erdély vonatkozásában, nem az 1526. évi mohácsi csatavesztést tekinti, hanem a főváros, Buda, török kézre kerülését 1541ben, mert a királyság államjogi és tényleges felbomlását, majd az erdélyi fejedelemség kialakulását ez indította el. A magyar történetírásban bevett korszakolásról és az ettől való eltérésről már az Okmánytár első kötete is szólott. Az utóbbi fél évszázad alatt, a diktatúrák tevékeny közreműködésével, Erdély földrajzi fogalma erősen összemosódott Románia Kárpátokon belüli részeivel nemcsak a román köztudatban, hanem a magyarok és a külföldiek körében is. A Partium, Bánság, Körösvidék, Máramaros tájegységek külön fejlődésével nem számoló Erdély fogalma azonban megtévesztő és a történettudományban használhatatlan. E kötetek Erdély alatt történetileg azt a földrajzilag is elkülönülő egykori fejlődési egységet értik, mely a középkor századaiban az erdélyi vajda joghatósága alatt állott. Tehát a hét belső-erdélyi vármegyét, a Székely- és a Szászföldet. Ide számítható még a Partiumból Közép-Szolnok és Kraszna vármegye, de Zaránd már nem, mert sorsa mindvégig a Magyar Alföldhöz kapcsolta. Ez tehát az a terület, amelynek történeti adatait tartalmazza, majdnem kizárólag, az Erdélyi Okmánytár. Ettől a területi elvtől csak az akkori állam egészét, tehát a vajdaságot is, érintő kiemelkedő fontosságú királyi, pápai, országgyűlési és egyházi intézkedésekre, köztörténeti mozzanatokra, az uralkodók erdélyi tartózkodására vonatkozó, továbbá a Keleti- és Déli-Kárpátokon túli (moldvai, tatár, kun és havasalföldi) kapcsolatokat és külpolitikát érintő adatok esetében térünk el és veszünk fel a kötetekbe, alapos mérlegelés után, látszólag nem erdélyi okleveleket. Az Erdélyi Okmánytár abban is eltér a hasonló magyar és román oklevéltárak gyakorlatától, hogy különleges súlyt helyez a mutatókra. Ezért az oklevelekben előforduló összes személynevet felveszi az egységes név- és tárgymutatóba, és igyekszik annak használatát megkönnyíteni a nem magyar nyelvű kutatók számára is. Minthogy a XIV. század eleji Magyarországon még nem alakultak ki a családnevek, az azonos keresztnevek tömegében nehéz az egyes személyeket elkülöníteni, és eldönteni, hogy a regeszták egyes adatai melyik