A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1959-1960. évi jegyzőkönyvei (A Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 35. Budapest, 1999)

dóriképpen a helyzet. Na most mit csinált a Budapesti Pártbizottság? Hát elég nehéz helyzetben voltunk, hogy most milyen álláspontot foglaljunk el. És azt mondtuk, elvtársak, hogy először nem a számok itt a legérdekesebbek, a fejlődés számai, hanem az, hogy a fejlődés számai mögött van egy ipar és egy közlekedés rekonstrukciója, van egy lakás és tanterem építési program, van egy mezőgazdaság átszervezése, plusz 12%-os növelés és életszínvonal-emelkedés. És ez olyan alapállás, amiről letérni, elvtársak, nem szabad. Akkor aztán kezdtük a feleletek között azt, hogy kell-e ez a feszültség, vagy nem kell. Mert hát ez bement a köztudatba. Legalábbis a széles pártberkekbe, mert ez a határozat végigment üzemi aktívákon. És akkor ott próbáltuk elvtársak magyarázni, hogy részben igen, akartuk csinálni, részben nem akartuk. Elemeztük, hogy milyen hibák vannak, és hogy kell azokat kijavítani, helyesen a párt határozatai nyomán. Meg kellett nekünk birkózni egy olyan hangulattal, hogy ki a felelős ezekért a dolgokért. A Budapesti Pártbizottságon is volt ilyen, az apparátusunkban is volt ilyen hang, alig volt kerületi, üzemi aktíva, ahol ilyen hang ne lett volna, és bizony meg kellett mondani a sajtókombinátban,

60 a pártiskolákon, a szakszervezeti főiskolán és mind, ahol voltunk, hogy egyaránt felelősek vagyunk ezekért a hibákért, a párt világosan megmutatta, hogy mit kell csinálni, megmondta, határozatok vannak rá, és mégse hajtottuk végre. És azzal magyaráztuk, hogy itt ez az elalvás, ez a megnyugvás volt a főbb oka annak, hogy itt ilyen bajok történtek. Ennek ellenére, elvtársak, megmondom őszintén, hogy Budapesten a hangulat nem egyértelműen nyugodt. Még akkor sem, ha a karácsonyi hangulat ebből sokat mos el. Kádár elvtárs beszéde nagyon sokat nyugtatott, a Nyilatkozat is sokat nyugtatott, mégsem egyértelmű az emberek állásfoglalása ezzel kapcsolatban. Úgyhogy azt gondolom, azt a következtetést kell nekünk levonnunk, hogy egyértelműen kell választ adni a közvéleménynek a meglevő helyzetről, és a fő feladat a hibák okai kiküszöbölésének egységes meghatározása, és a figyelmet teljes egészében a kijavításra kell fordítani. És én azért epekedem ezért a tervért, hogy már legyen, és akkor ne erről kelljen beszélni, hanem tudunk arról beszélni, hogy kérem, neked ez a dolgod, ezt kell csinálni, na akkor fogjunk hozzá. Es vannak elképzeléseink, munkaverseny, meg egyéb, hogy ténylegesen 1961-ben Budapesten az eddiginél nagyobb eredményt érjünk el. Én szeretném elmondani, hogy hogyan reagáltak bizonyos tömegek az említett kérdésekre. A józan munkásoknak van három kérdése. Az egyik az, hogy képes-e a párt megszervezni a gazdasági téren a saját politikájának a végrehajtását? Azt is megmondom, elvtársak, hogy itt, ebben a testületben jó két évvel ezelőtt szóvá tettem ezt a kérdést, nem én fogalmaztam akkor sem és most sem. De ez a kérdés állandóan erősödik, és most a napokban tartottam egy taggyűlést Molnár Ernőéknél a gépgyárban,

61 abban az alapszervezetben, elvtársak, ahol kezdeményezték a szocialista brigádmozgalmat még 1958-ban, 1958 novemberében, ahol tényleg a legőszintébben, legnyugodtabban lehetett az emberekkel beszélni, és nagyon határozottan feltették a kérdést, hogy képes-e erre a párt, vagy nem képes erre. A másik, és ezt Angyalföldről Kelen

62 elvtárs hozta be, konkrétan megfogalmazva, a másik kérdés, hogy a határozatok nyomán abban reménykedik a párttagság és a vezető pártaktíva már az üzemekig lemenőén, hogy végre 15 év után lesz felelős gazdálkodás, elvtársak, fent is, nemcsak lent. Mert az emberek ezt nem találják 15 év óta. Itt a mérce, elvtársak, nem egyforma. Szabad legyen megmondani, hogy a politikai sikereinknek egyik legfontosabb forrása az volt, hogy 1956 után, igaz, hogy későn, de mindegy, de levontuk azt a 964