A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1959-1960. évi jegyzőkönyvei (A Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 35. Budapest, 1999)

néhány feszültségét is, mert ez összefügg azzal a bizonyos kiindulási alappal, amit az év végére meg kell teremteni. Legelőször is szeretném megmondani, véleményem szerint egyáltalán nem baj, hogy ezek a feszültségek vannak. Bizonyos tekintetben, azt hiszem, úgy is lehetne ezt nézni, hogy végre ideje, hogy a lehetőségek határáig megyünk a kihasználási törekvésben. Megpróbáljuk a lehetőségeket maximálisan kihasználni, és ez persze azzal jár, hogy bizonyos feszültségek jelentkeznek. A másik, amit itt nem árt figyelembe venni — erről már volt szó —, hogy azért ezek a feszültségek nem olyan elemi csapásként, vagy nem tudom én valamilyen „idegen birodalom küldeményeként" jelentkeznek nálunk, hanem nagyon szorosan összefüggenek az általános társadalmi, politikai és népgazdasági törekvéseivel, [sic!] Ez nem kis részben a mezőgazdaság szocialista átszervezéséből adódik, s másrészt az ipari területen meglevő törekvéseinkből. Ez elég jó gondolat. Végeredményben úgy kell ezt nekünk venni, hogy ha valaki 1957 nyarán nekünk azt mondotta volna, hogy 60 nyarán majd gondjaink lesznek, mert a mezőgazdaság szocialista átalakítása kb. 70%-nál tart, akkor ezt mindenki szívesen megszavazta volna, csak legyenek ilyen gondjaink. Azért említem ezt, hogy hogyan nézzük mi ezeket a dolgokat. Ugyanakkor hozzátartozik a feladatunkhoz, hogy ezeket le kell küzdeni. Nem lehet ebből az évből kimenni úgy, hogy a tervvel összhangban álló kiindulási alap ne legyen meg az év végén. Ennél meg kellene közelebbről nézni, nem is annyira ma, mint a folyó munka területén, hogy mégis hol van ez a feszültség, mire vezethet ez, mert hiszen ott kereshetjük a leküzdésnek a módjait. Az egyik, és azt hiszem, hogy ez a döntő, és ezért is kell ennek talán még egyszer hangsúlyt adni, mert az utóbbi időben rendkívül keveset beszéltünk erről. A termelékenységről sok szó volt, de a termelékenységen belül a szocialista bérezés ösztönző elvéről és erejéről nem sokat beszéltünk az utóbbi években, és most ez kezd nagy központi kérdéssé válni. Én, és mindnyájan azon a véleményen vagyunk — amit a Fock elvtárs itt kifejezett —, hogy mi nem akarunk visszatérni arra a rendszerre, hogy az egész országban, az egész iparban egyidőben tömeges normarendezés legyen. Erre nem akarunk visszatérni, mert az egy keserves procedúra. Tavasszal jártunk Lengyelországban. Az egész Lengyelország sóhajtozott és nyögött, mert éppen belepottyantunk az általunk már jól ismert országos normarendezésbe az iparon belül, ami ott kb. azt jelentette, hogy a béralap 8%-kal csökkent. Ha ez az egész országban van, akkor átmeneti konfliktus keletkezik a munkásosztály forradalmi pártja és maga a munkásosztály között. Ennek egyetlen egy orvossága van, hogy az ipar egész területén, majd a mezőgazdaságban is, és más formában napirendre kell tűzni a normák kérdését. Meg kell vizsgálni, és ahol lehet, műszaki normákat, ahol nincs műszaki norma, ott valami egyszerűbb normát is meg kell változtatni, mert az magától megváltozni nem fog. Akárhány országgal találkozunk mostanában testvérpártjainknál, akik [sic!] a szocializmust építik, mindenütt olyasmit látunk, hogy a termelékenység hozza meg a termelés abszolút növekedésének 2/3-át, 3/4-ét, 4/5-ét. Egyedül Magyarország kivétel, ahol most hallatlan erőfeszítések után odáig jutottunk, hogy majdnem fele, vagy talán 1-2%-kal több mint fele jön a termelékenységből. Ez meglepett, elsősorban azért, mert a vezetők abban a komótos helyzetben vannak, hogy megvan az a bizonyos meghatározott béralap. Abból nagy vész nem származik, ha azt betartja. Másrészt maguk a dolgozók úgy vannak ugyanazzal a béralappal, az adva van, az már bizonyos esetben plafont is jelent számukra is, 669