A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1959-1960. évi jegyzőkönyvei (A Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 35. Budapest, 1999)

zunk, és ilyen megoldásokat részben már az idén is alkalmazunk, hogy beruházási tervek nélkül növelhessük a középiskolákba a felvételt. Ez, elvtársak, azt jelenti, hogy kettős váltással, vagy más olyan rendszerrel, amely nem jelenti azt, hogy minden osztálynak külön osztályterme legyen, átmeneti megoldásként néhány évre tudnánk emelni a középiskolák kapacitását. Anyagiakban ez a működési költségekben jelentkezik. Nagyon szeretnénk erre a lehetőségeket megkapni. A nagy érdeklődés a gimnáziumok azon típusa iránt, amelyekben egy nap termeléssel is foglalkoznak a gyerekek, azt hiszem, részben hozzájárul a középiskolai felvételi létszám időelőtti megnövekedéséhez. Ez jó, és nemcsak abból a szempontból jó, hogy ezt az iskolatípust a szülők sokkal könnyebben fogadják el, és szerették meg, mint ahogy mi gondoltuk. Azért is jó, mert ez azt jelenti, hogy a szülő perspektívában fordul a gyakorlati pályák felé. A szülő — a gyerektől eltérően — nem arra gondol, amikor az iskolába beíratja, hogy melyik üzembe fog járni, és jól tud-e majd ott szórakozni, a gyerekeket ez csábítja, de nem ez a jövő perspektívája. A gyakorlati pályák felé való ilyen érdeklődés eltolódás nagyon hasznos, társadalmilag nagyon gyümölcsöző dolog lesz, de számunkra újabb terheket jelent. Mindenekelőtt jelenti azt, hogy az ilyen gimnáziumi osztályok számát nem tudjuk megtartani azon a szinten, ahogy szerettük volna. A tavalyi, előre elhatározott kísérleti szám helyett lényegében több ilyen iskola lesz, és arra gondolunk, hogy ez az idén is előfordulhat. Ezért ezeknek az iskoláknak jó kézbentartása számunkra és a megyék számára különös gondot, kötelezettséget jelent. Ezért megragadom itt az alkalmat — a megyei titkár elvtársak jelenlétét — arra, hogy szóvá tegyek egy számunkra nagyon égető problémát. Tapasztaltuk és több ízben szóvá tettük az elmúlt másfél évben, hogy a pedagógusok társadalmi munkában való részvétele, mint nagyon örvendetes dolog, egyfajta torzulássá változott. Elsősorban az iskolák igazgatói, azon túl a kommunista pedagógusok jelentős része nem fő foglalkozású pedagógus, hanem mellékfoglalkozású pedagógussá válik. Olyan sokféle társadalmi munkákba vonják be őket a tömegszervezetek, társadalmi szervek, hozzáteszem, hogy olyan sok felesleges értekezletre vonják és vonjuk el a pedagógusokat, hogy ezt a jövő évben így nem hagyhatjuk. A pedagógusok hiányzási átlaga az elmúlt évben sokkal magasabb volt, mint a gyerekek hiányzási átlaga. Több napot mulasztottak az iskolából, mint a gyerekek. Itt különösen — újra mondom — az igazgató és a politikailag aktív kommunista tanárok jelentkeznek ezzel a problémával. Mi azt fogjuk kérni a pedagógusainktól, hogy forduljanak arccal az iskola felé, éppen ennek a típusnak címezzük ezt a kérdést. Azt kérjük az elvtársaktól, hogy szerezzenek érvényt annak az elgondolásnak, hogy az igazgatók és a legjobb pedagógusok — mert róluk van szó — a társadalmi munkával ésszerű módon terhelődjenek meg, és szabaduljon fel alkotó energiájuk, idejük arra, hogy az iskolákban oly fontos és csak általuk elvégezhető feladatokat ők végezzék el. Szabadjon itt egy olyan közlést is tennem, hogy mi készültünk valamiféle szabályzással véget vetni ennek a mértéktelen mulasztásnak, iskolákból való távollétnek, és amikor az osztályoktól javaslatot kértem arra vonatkozóan, hogy milyen ésszerű határokat állapítsunk meg, akkor, mint vágyálmot azt említették meg, hogy az igazgató havonta csak öt-hat napot töltene távol az iskolától, az valami eszményi jó dolog lenne. Szorozzák be az elvtársak tízzel, évenként 50-60 napot nem tölt a munkahelyén, javasolja ezt nekünk a saját szakosztályunk. Én azt gondolom, az elvtársak egyetértenek, és ahol a megyetitkár elvtársakkal beszéltünk, egyet is értettek mindannyian, hogy ezt a helyzetet tűrni nem lehet. Mi 612