A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1959-1960. évi jegyzőkönyvei (A Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 35. Budapest, 1999)

percben. Pedig ő is tudta, de a szervezés lázában, tüzében erről hamar megfeledkeznek. Azt hiszem, senkiben nem volt olyan érzés, hogy az a titkár, amelyik konzultál, azért konzultál, hogy ne legyen termelőszövetkezet, hanem azért, hogy legyen, de ami lesz, az egészséges legyen. Ez a statisztikai kérdés, ez nem statisztikai kérdés. Amikor itt hallgattam, arra gondoltam, hogy Szirmaiból, meg Horváthból kiváló államjogász lenne, mert az ember hallgatja őket, mindig ki tudják hozni, hogy nekik van igazuk, és meg is győzik az embert. Pl. a Somogy megye minket egész komolyan nyugtalanított az indulás időszakában, és mi aggódtunk érettük is, meg a közös ügyért, nem a mániájuk miatt. És hogy elintézett minket itt Szirmai elvtárs. Az elmondott kritikából 5-6-ot magára vett, és azután kezdte szépen leszedegetni magáról, és a végén itt állt megdicsőülve (derű). Ami nem rossz, mert látnivaló, hogy kijózanodtak, az álláspontjuk helyes, de a Szirmai elvtárs maga mondta, hogy a tervek eltértek egymástól, amit ők maguk kigondoltak, és a Titkárság másképp ítélte meg, és kiderült, hogy az volt a jó. Hát nem lett volna hiba, Horváth elvtárs, az ilyesmit hagyni úgy magától menni? Ez hiba lett volna. Nektek se lett abból semmi bajotok, hogy veszekedtetek, meg hatszor konzultáltatok, még a Te bűvös statisztikád alapján is, Ti még mindig szebbet értetek el, mint amit novemberben reméltetek. Csak arra vigyázzatok, hogy a továbbiakban ne úgy vegyétek, hogy a tszcs-ből vett tulajdonképpen nem is számít, mert akkor nagy baj lesz belőle, mert az is számít. A folyamatot vegyétek, ez nagyon fontos. Azért, mert ebbe az átbillenés! szakaszba léptünk, hogy túlsúlyba jutottunk, de hogy hogyan, az nem mindegy. Nekünk se könnyű, higgyék el. Mi mindnyájan ugyanannyi ideje szervezünk tsz-t, kb. 1948 óta, és ugyanúgy unjuk már ezt az egész tsz-szervezést. És szeretnénk minél előbb befejezni, de más okok arra kényszerítenek, hogy erőt vegyünk az óhajunkon és az érzéseinken, és józanul próbáljuk — és ha kell, akkor ilyen szakaszos szputnyik fejlődéssel — megoldani a kérdést, ha már másképp nem megy. Végeredményben, ahogy az egész így együtt van, azért úgy vehetjük, hogy ez a rendszernek óriási győzelme. Valahogy az ember a mindennapi munkába úgy bele van gabalyodva, hogy mindig csak azt nézi, hogy 50,5%, megy 53, meg 43, meg hány százalék, meg 65%, meg 67% és fél és nem tudom én mi, végül kijött ez a 70%. És ha az ember belegondol abba, hogy a Magyar Népköztársaság három esztendő alatt a végveszély határára jutott, talán úgy is lehetne mondani, hogy a megsemmisülés közelébe került és visszaestek a termelőszövetkezeteink olyan szintre, amit nyugodtan lehet tíz évvel azelőtti szintnek nevezni, kicsit rosszabb pozícióban. De a hibák emléke nem múlt el. Ehhez vegyék ezt a 70%-ot. Ez a rendszernek egy olyan óriási győzelme, hogy alig tudjuk mi magunk megítélni, akik benne élünk. És én ezt ajánlanám is, hogy ezt az agitációnkban, azt, hogy a párt helyes politikájának eredménye, azért, ahol kell, mondjuk meg; túl sokat ne kiabáljunk arról, ezt inkább ilyen pártkörökben, hogy küzdöttünk a hibás nézetek ellen, de kifele, hogy ez a rendszer győzelme, ezt igenis hangoztassuk, A párt helyes politikáját azért ne nagyon hangoztassuk — egyébként olyan szakaszban vagyunk, amikor minden fronton fejlődés van, még a nehézségekkel is —, és az, hogy ,,a párt helyes politikája", kezd már megint frázis lenni. Ez minden jelentésben ott van, ha az ügyészek külföldi tapasztalatcseréjéről van szó, akkor azzal kezdődik, hogy a párt helyes politikájának eredményeképpen az idén sikerült tíz ügyésznek külföldre utazni. Ez egy mese. Nincs jelentés, ami ne úgy kezdődne, hogy a párt helyes politikájának eredményeképpen. És ezt annyiszor elmondjuk, 465