A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1959-1960. évi jegyzőkönyvei (A Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 35. Budapest, 1999)

jük. Ezt azért mondom, mert a népgazdaság egészére vonatkoznak a keretszámok. Az előző években mi, akik a Tervhivatalban dolgoztunk

71 és a gazdasági élet különböző területén, tudjuk, hogy az elmúlt időben a Központi Bizottság foglalkozott a terv időszaka előtt tervkérdésekkel, de sajnos, mindig csak egy-egy kiragadott iparágról volt szó. A tervező apparátus olyan helyzet elé volt állítva, hogy el voltak fogadva tervek különböző iparágakra, és amikor az egészet összetettük, sohse sikerült, mert a népgazdaság egésze nem jött ki. Az elképzelések, amiket papírra rögzítettünk — hogy kinek, mit adunk el, honnét, mit vásárolunk — a gyakorlati életben nem realizálódott, mert két kapura ment a játék: nem sikerült mindig abban a relációban értékesíteni és beszerezni. A különböző és nagyon gyakori tervmódosítások akadályozták sokszor a munkát, már a tervkészítés időszakában. Amikor el volt fogadva a terv, innen hazamenve már elkezdtük a módosítást. Véleményem szerint, elvtársak, pillanatnyilag nem is tudjuk ennek a jelentőségét felfogni. Ha még hozzáveszem, hogy azt is sikerült ebben az előirányzatban realizálni, amit mindig mondtunk — a gyakorlati életben sajnos nem tudtunk megvalósítani —, hogy nincs tervgazdálkodás tartalék nélkül. Az a tény, hogy egy milliárd 400 millió van előirányozva csak a beruházásnál tartalékként, és ha hozzáveszem még azt, hogy az előirányzatok úgy kerültek elfogadásra a különböző minisztériumokban folytatott tárgyalásnál, hogy gazdaságossági számításokat kellett produkálni, hogy ezt, meg ezt azért kérjük, mert ez ennyit hoz a népgazdaságnak, ez hallatlan jelentőségű. Én azt mondom, hogy ez a tény megadja a lehetőségét annak, hogy ha mi pillanatnyi ismeretek alapján azt is mondjuk, hogy ebben, meg ebben az iparágban vagy népgazdasági ágban feszültség van — vagy ahogy most újabb szóval fejezzük ki — „púp van", 61-ben, 62-ben; az a tény, hogy el lesz ma fogadva az irányelv — és a tervező apparátusnak, a gazdasági szerveknek ez már kötelező utasítás —, meg tudjuk teremteni annak a feltételét, hogy a gyakorlati életben a módszereket és tartalékokat helyesen felhasználjuk és a végrehajtását biztosítsuk. Egy-két javaslatom lenne, nagyon röviden. A felhalmozáson belül véleményem szerint meg kellene vizsgálni, hogy a forgóalapokra történt előírás helyes-e, mert nagyon kevésnek látszik, feltűnően kevésnek látszik 1958-hoz viszonyítva. Javasolnám megvizsgálni másodszor, hogy a bázis, amihez viszonyítunk, nem mindig egyforma. 1958-at alkalmazzuk pl. a részanyag számítás első oldalán, amikor az életszínvonal előírását határozzuk meg, az iparágakban ez változik. Egyik helyen 1960, másik helyen ismét 1958 a bázis. Úgy érzem, helyesebb lenne, miután a minisztériumokban mindenhol megvan az 1958-as bázis, a számítást a második ötéves tervnél, ezt fogadjuk el, egy nyelven beszéljünk. Ne legyen két vagy három bázis, és nehogy valaki azt mondja, hogy ez valami tudatosság. Véleményem szerint nincs itt semmi szándékosság, de jobb, ha a bázis egy időszakhoz van viszonyítva. (Kádár elvtárs közbeszólását nem érteni.) De ez van, Kádár elvtárs, a többi iparágnál így van, hogy a hároméves tervet teszik várhatóvá, és ehhez számítják a felfutást. Azért mondom, hogy 1958, ez az, amelyik már biztos, tényszám lehet. A harmadik javaslatom az lenne — csatlakoznék Czottner elvtárs javaslatához —, hogy a mezőgazdasági fejezetben kérném, ha volna rá mód és lehetőség, az ipari nyersanyagbázis nagyobb fejlesztését kicsit részletesebben, politikailag is megmagyarázni egy szakaszban. Czottner elvtárs beszélt a különböző vegyipari alapanyagú növényekről. Nekem nagy örömömre szolgált, hogy a juhelőirányzat az átlagos állatállományon belül nagyobb mértékű, mint a sertés és a marha. De, elvtársak, 254