A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1959-1960. évi jegyzőkönyvei (A Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 35. Budapest, 1999)

többségét ismerje, és az azokkal kapcsolatos előkészítő, műszaki, tervezési feltáró munkákat elvégezhesse. Úgy gondolom, hogy a második ötéves terv letárgyalása után az építőipar megkapja ezeket a lehetőségeket és ilyen módon fel fogja tudni dolgozni három évre előre a rá háruló feladatokat. Az irányelvek véleményem szerint helyesen — Kossá elvtárs vitája — felvetik, hogy az új technológia bevezetése kapcsán mindenekelőtt az ipari hulladékanyagokat és ezen belül kohó habsalakot és pernyét kell felhasználni. Azt mondja Kossá elvtárs — és voltaképpen igaza van —, hogy ez olyan kis jelentőségű dolog, ezt nem érdemes megjelölni egy ilyen fontos okmányban mint fontos célkitűzést. De nálunk az építőiparban ez olyan fontos változást jelent, mint a közlekedésben az, hogy a gőzvontatásról áttérnek a dízelvontatásra, vagy hogy a gépipar részére elhatározták, mint fontos termelési profilt, a dízelesítést. Ha Kossá elvtárs fáradságot vesz, és ezzel kapcsolatban hajlandó velem közvetlenül leülni, én szeretném meggyőzni, hogy a valóban talán jelentéktelennek hangzó dolgok mögött valóban fontos dolgok vannak. Arról van szó, hogy építőanyagiparunk, illetve téglaiparunk tovább nem fejleszthető, egyrészt a téglagyárak túlnyomó többségben városokon belül vannak, Budapesten és Kőbányán, Óbudán és más részen a város szívében, éspedig pechünkre pontosan azok a gyárak, amelyeknek még nyersanyaga is van. És mégis ezeket fokozatosan le kell állítani nemcsak azért, mert legtöbb esetben útjában állnak a területek jó felhasználásának, hanem azért is, mert nagy energiaigénnyel gyártanak. Ha valaki az elvtársak közül ismeri a téglagyártást, tudja azt, hogy a legprimitívebb égetési módszerekkel dolgozunk, és a fajlagos szén, illetőleg energiafelhasználás rendkívül magas az előállított téglával szemben. Ehelyett ott vannak ezek az ismert ipari hulladékanyagok, amelyek kitűnő építőanyagokként, illetőleg szerkezetekként felhasználhatók, és ha felhasználjuk, egyúttal a kohászati üzemek számára is egy könnyebbséget hozunk. Elvisszük a közelükből az ott éktelenkedő salakhegyeket és így tovább. Miért is tartom szükségesnek, hogy itt a kohó habsalakról külön is szóljak, Valkó elvtárs utalt arra — és ezt a jelenséget mi is ismerjük —, hogy a salakra most mindenki pályázik. A mezőgazdaság, az útépítés, az építőipar, sőt a cementipar is. A Hejőcsabai Cementgyár igen nagymennyiségű kohósalakot őröl be a cementbe, s úgynevezett kohósalak cementet gyárt. Ha mi nem gondoskodunk időben arról, hogy biztosítva legyen megfelelő részesedésünk a salaktermelésből, elveszítünk egy olyan építőanyagot, amelyből ma már világszerte kitűnő, ismert módszerekkel, olcsón, nagyméretű építőszerkezeteket lehet előállítani, blokkokat, paneleket és így tovább. Ezért én változatlanul helyesnek tartom, hogy itt szerepeljen az irányelvekben az áttérés a régi módszerről az újra, a kohó habsalak és pernye megjelölésével. Itt szeretnék az irányelvekkel kapcsolatban tenni egy javaslatot. Éspedig a következőképpen. Itt a középblokk építése és a nagyméretű kézi falazóblokkokkal kapcsolatos módszerre egy olyan szám szerepel, „el kell érni, hogy az állami kivitelezésű lakás, és középületeknek 25%-át kivitelezzük". A mi ellenjavaslatunk úgy szól, hogy blokkból készüljön 25% és nagyméretű kézi falazóelemekből további 15%, vagyis ezzel a két új építési módszerrel az állami kivitelezésű lakásoknak és középületeknek mintegy 40%-a legyen kivitelezhető. Ezt szeretnénk javaslatba tenni, ha egyetértenek, igen tisztelt elvtársak, akkor ezt az irányelvekbe is fel lehet venni. 217