A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1959-1960. évi jegyzőkönyvei (A Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 35. Budapest, 1999)

amely feszített és amikor egy kicsit szorulni fog a kapca minden tekintetben, anyaggal is, energiával is, mással is, a további évek már könnyebbeknek néznek ki. Ugyanakkor itt meditálunk azon, hogy mit lehet mondani a munkaidő-csökkentésnél, a nyugdíjemelésnél és hasonlónál, de közben lesz még egy kongresszus. Ha most van kongresszus 1959 végén, akkor 1962 november-decemberében, vagy 1963 első negyedében megint lesz egy kongresszus, akkor az ötéves terv közepén leszünk. Megmondom őszintén, én ezzel a tervvel nem vagyok olyan babonás ember, én pl. el tudok képzelni olyasmit is, hogy a hozzávetőleg megítélhető, és felelősséggel, nyugodt lelkiismerettel megadható célkitűzéseket meg kell adnunk, és lehet, hogy a következő kongresszuson több kérdésben új helyzet lesz, túlhaladhatok, akkor meg kell mondani, hogy túlhaladhatok, de én még azt is el tudom képzelni, hogy egyik-másik dolognál nem megyünk úgy előre, mint ahogy gondoltuk 1959-ben, és ott meg azt fogjuk mondani, hogy itt nem értük el a tervet. Az nem képzelhető el, hogy van egy tervünk, nekilátunk és dolgozunk, és megy a terv, s minden év elején meg fogjuk mondani, hogy hogyan áll a tervünk: itt elértük, ott túlhaladtuk - lehet még tovább menni, és egy-vagy két kérdésben pedig nem értük el? Nem ezen múlik egy pártnak és egy kormánynak a tekintélye, hogy amit egyszer leírt, az hajszálra mindig úgy legyen, hanem azon múlik a tekintély, hogy az a terv jó legyen, előrevivő legyen, és menetében becsületesen világosítsa fel a dolgozókat, hogy hogyan halad a végrehajtás. Ebből áll a tekintély, és a bizalom nem fog elveszni. Ha kivesszük belőle a munkaidőt, és most nem mondunk semmit, a nyugdíjról sem mondunk semmit — persze ezt mind kellemesebb most nem mondani, és utólag ha mégiscsak van rá lehetőség, akkor mondjuk, hogy most emeljük a nyugdíjat —, ez a kellemesebb, de akkor végül mi marad? Azért gondolják el, öregasszonyok is vannak a világon, a tsz-ben és mindenhol vannak öregemberek, akik bizony néha még könnyeznek is, mert most a sorsuk nincs eligazítva nekik, egyáltalán nincs eligazítva. Kérdezik is a felelősebb elnökök, hogy mi lesz az öregekkel, és erre jobb híján egyelőre azt válaszolja nekik az ember, hogy most az öregek sorsa nem lesz végképp elintézve anyagi eszközök híján és politikai okokból, mert ha most mi az öregek helyzetét ideálisan megoldanánk a tsz-ben, akkor az összes öregasszonyokat, öregembereket ideadnák nekünk a szocialista szektorba, a legényemberek, meg a felnőtt emberek kívül maradnának, maszek alapon. Ilyen kérdés is van a világon, de azért valamit mondani kell. Tényleg az a helyzet - emlékezzenek a XXI. kongresszusra,

32 ott meg lett világosan mondva, hogy bizony az embermilliók között nem kevés azoknak a száma, aki a hasán keresztül ítéli meg a szocializmust, akármennyit beszélünk is mi neki revizionizmusról, meg dogmatizmusról, ő a hasából indul ki. Én olyan nagy óvatosságnak nem volnék híve; világos, hogy valamit a nyugdíjjal is kell csinálni öt év alatt, hát ha az aktív dolgozó emberek életszínvonalát emelni akarjuk, akkor nem lehet, hogy öt évig nem nyúlunk a nyugdíjasokhoz. Legfeljebb az volna jó, az egy helyes elv, hogy ne egyforma arányban nőjön, mert azzal sem lehet a társadalmat megterhelni, hogy a nyugdíjasoknak az életszínvonala ugyanabban az arányban nőjön, mint a dolgozóké, de hogy növelni kell, az biztos. Ha növelni kell, le kell írnunk. Valamit kell az embereknek mondani. Találkozni fogunk olyanokkal is, akik nem nagy marxisták, és azt mondják, mit ad a maguk ötéves terve. Valamit akkor el kell mondani, hogy mit ad, Erzsébet hidat ad, életszínvonalat, nyugdíjat. Attól, ami itt le van írva, én attól nem félnék, hogy ebbe valami felelőtlen ígérgetés van. Ez megvalósítandó. Amit lehet, tartsunk is meg, 201