A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1959-1960. évi jegyzőkönyvei (A Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 35. Budapest, 1999)

betartjuk, nem bírjuk biztosítani a foglalkoztatottságot. Az a véleményem, hogy a tervnél nekünk abból kell kiindulnunk, hogy a termelékenységet, amilyen mértékben csak tudjuk, emeljük, és a következő szempont az, hogy a foglalkoztatottságot hogyan biztosítjuk, anélkül, hogy ezt lebecsülnénk. Elvtársak! Nézzük meg: ennél a tervnél, mondjuk 5000 km utat tervezünk be pormentes úttá tenni. Ha a termelékenységet nagyobb mértékben tudjuk növelni, s az a veszély fennáll, hogy a foglalkoztatottságot nem tudjuk biztosítani, akkor nyilvánvaló, hogy sokkal okosabban fel tudjuk használni az embereket, hogyha elvonjuk olyan területekről, ahol rájuk nincsen szükség, és olyan területre visszük, ahol értékes, hasznos munkát tudnak végezni. PL utak állapotának megjavítása, közművesítéssel nagyon el vagyunk maradva, vízzel és csatornázással, talajjavítással a mezőgazdaságban, erdősítés és más sok dolog, amiből a tervbe most nem tudtunk többet beletervezni, de ha a termelékenységet nagyobb mértékben növeljük, akkor ezeket a feladatokat nagyobb ütemben tudjuk megoldani [sic!]. Mindenhol többet tudnak az emberek használni, mint ott, ahol csak azért vannak, hogy „feleslegessé ne váljanak". Van olyan vélemény, hogy már most előre gondoljunk azzal, hogy több ember szabadul fel a mezőgazdaságban, a termelékenység az iparban több embert fog felszabadítani, és ezért már előre határozzunk, hogy a munkaidőt csökkentsük. Ez a kérdés még inkább előtérbe került most, amikor a Szovjetunió hétéves tervében úgy volt tervezve, hogy a hétéves terv utolsó évében csökkentik a munkaidőt napi hét órára, és most előbbre hozták, ez év utolsó negyedéve és a jövő év utolsó negyedéve között végrehajtják ezt. Úgy gondolom, hogy mi ráérnénk ebben a kérdésben dönteni. Most a PB-nek az volt a véleménye, hogy tartalékoljunk összeget arra, hogy az ötéves terv utolsó esztendejében a hétórás munkaidőt megvalósítsuk. Tartalékoljunk erre egy összeget, de nem lenne helyes most meghirdetni a hétórás napi munkaidőt általánosságban. Néhány szóval megindokolnám, hogy miért. 1958. első félévében 14 millió túlórát használt fel az ipar. Ez év első félévében 16 millió túlórát. Ezt mi 1955 óta folytatjuk — és helyesen —, hogy a nehéz fizikai munkában, nehéz munkakörülmények között, egészségtelen körülmények között dolgozók munkaidejét 36-42 órára lecsökkentjük. Azóta kb. 40-50 ezer munkás munkaidejét lecsökkentettük 36-42 órára. Az ötéves tervben beterveztük, hogy további 150-200 ezer ember munkaidejét lecsökkentjük 36-42 órára. Kb. 150 ezer dolgozó van az országban, akiknek a munkaideje törvényesen is több, mint 48 óra, ezek az emberek elsősorban a közlekedésben vannak foglalkoztatva. Ha most mi meghirdetnénk azt, hogy a hétórás munkaidőt bevezetnénk általánosságban, mit szólna az a 150 ezer munkás, akinek a törvényes munkaideje nem 48 óra, hanem kb. 65. Az a véleményem, hogy ha ezeket a kérdéseket megoldottuk, vagy a megoldáshoz közel vittük, akkor hirdethetjük meg a hétórás munkaidő általános bevezetését. A mezőgazdasági termeléssel kapcsolatban egynéhány dolgot. Itt is van kétféle vélemény. Túlzottan magas az előirányzat a mezőgazdaságban, mások szerint pedig alacsony a mezőgazdasági előirányzat. A mi véleményünk szerint ez az előirányzat megfelel annak, amire mi képesek vagyunk, lehet, hogy ennél valamivel többre is képesek leszünk, ha továbbra is helyesen dolgozunk, vagy még helyesebben dolgozunk a mezőgazdaságban. Ez az előirányzat 7 év alatt 30-35%-os tervfutást

13 jelent, öt év alatt 20-21%-ot. Természetesen, hogyha összehasonlítjuk azzal, hogy az előző 20 esztendőben Magyarországon ennek felével növekedett csak a 175