Nyulásziné Straub Éva: A Kossuth-emigráció olaszországi kapcsolatai 1849–1866 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 34. Budapest, 1999)

Az olaszországi kapcsolatok harmadik szakasza Az utolsó remény 1865-1866

katonai sikerek nem indokolták a magyar ügy tényleges katonai konfliktussá fejlesztését. Ausztria irányában elegendő volt a fenyegetettség fenntartása ahhoz, hogy katonai erejét ne tudja Itáliába koncentrálni. A gyors és a katonai eredményeket Piemont számára nem tükröző fegyverszüneti megállapodás idézte elő azt a helyzetet, melyben komolyabb lépésekre szánta el magát Viktor Emánuel és köre a háború kiszélesítése, és ezzel az egyesítési folyamat folytatása érdekében. A harctéren rövid ideig úgy tűnt, hogy III. Napóleon is beleegyezik a magyar forradalom kirobbantásába. A magyarországi helyzet azonban nem volt forradalmi, az osztrákellenes erők nem voltak elég szervezettek ahhoz, hogy Kossuth ki tudja használni ezt a pillanatot egy hazai spontán megmozdulás támogatásával. 1859-ben a kért támogatási garanciák felett III. Napóleon szándékosan elsiklott, csak kért Kossuthtól, de cserébe még csak ígéretet sem adott. Kossuth teljesítette angliai küldetését, s várta a viszontlépéseket, bebizonyította, hogy az együttműködésnek van reális alapja. III. Napóleon egyértelműen értésére adta, hogy a forradalom kirobbantásában katonai segítségre, mint kezdő lépésre nem számíthat. Belső megmozdulás nélkül nincs francia és piemonti katonai segítség. Kossuth arra alapozta taktikáját, hogy sikerül olyan helyzetet teremteni, amelyben kompromittálhatok szövetségesei, és így elérhető egy hathatós katonai támogatás kikényszerítése. De sem az osztrák-orosz konfliktus, sem az olasz egyesítési folyamat nem engedett teret a magyar függetlenségi mozgalom kibontakozásának. III. Napóleon kényesen vigyázott arra, hogy Ausztria hatalmi pozíciója csak annyiban csökkenjen, amennyiben ez a francia nagyhatalmi pozíció erősödését szolgálja, és ebben Magyarország szerepe csak Ausztria fenyegetettségének fenntartásában nyilvánult meg, annak függetlensége nem állt érdekében. Az emigrációnak nem sikerült túljuttatnia azon a ponton a külső és belső szervezést, amely kikényszeríthette volna a külső segítséget. A magyar belpolitikai helyzet az 1860-as Októberi Diploma utáni mélyponton túljutva a 60-as évek közepén a kiegyezés irányába haladt. A passzív ellenállás után az ország egyik jelentősebb politikai irányvonalát képviselő Deák-párt az ország gazdasági-társadalmi fejlődése érdekében történő, egyetlen reális helyzetmegoldásnak a kiegyezést tekintette. Ezzel párhuzamosan viszont az emigrációban ismét felcsillantotta a reményt Ausztria térdre kényszerítésére a német egyesítési törekvések okozta európai feszültség. 1865 tavaszán körvonalazódott az osztrák-porosz háború nem túl távoli lehetősége. A magyar emigráció a lengyel felkelés alatti sikertelen kezdeményezések után háttérbe szorult. La Marmora miniszterelnöki kinevezése (1864. szeptember 24.) a hivatalos kapcsolatok szinte teljes megszűnését jelentette. A legfőbb kapcsolatot a magyarbarát politikus, Marcello Cerruti jelentette, aki az emigránsoknak külügyi államtitkárként igyekezett segíteni. Visconti Venosta és Ricasoli — a volt és leendő miniszterelnök — taktikai okokból tartották a kapcsolatot Klapkával és a hazai Comité képviselőivel, Csáky Tivadarral és Komáromy Györggyel, de már nem Kossuthtal, aki 1865 elejére szinte teljesen elszigetelődött az olasz politikai vezetéstől és saját honfitársaitól is. A korábbiakban említett Magyar Bizottság és a Minghetti miniszterelnök közöt-