Lakos János: A Szapáry- és a Wekerle-kormány minisztertanácsi jegyzőkönyvei 1890. március 16. - 1895. január 13. 1. kötet (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 33. Budapest, 1999)

Bevezető tanulmány ban, és a kormány is szilárdnak látszott. Alig több mint fél év múlva azonban gyökeresen megváltoztak a viszonyok. Szapáry Gyula miniszterelnök helyzete valójában 1892 őszén rendült meg, amikor két kényes ügy hullámai csaptak magasra. Az első, a budavári 1848^9-es honvédemlékmű 1892. november elejére tervezett avatási ünnepségének kérdése október közepén a parlamentben okozott vihart. (Nem sokkal azután, hogy Kossuth Lajos budapesti díszpolgárrá választását a kormány nem tudta megakadályozni.) Szapáry — nyilván őszinte szándékkal — magáévá tette a szoborbizottság elképzelését, amely szerint a honvédemlékmü felavatásán a kormány és a Hadsereg képviselői is részt vesznek, majd az ünnepség második részeként közösen megkoszorúzzák Hentzi tábornok, Budavár 1849. évi osztrák védője és 420, az ostrom során elesett osztrák katona közelben álló emlékművét is. Ferenc József elfogadta a kormányfő javaslatát, amely a közel fél évszázada történtek lezárását, a kiengesztelődést, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc érzelmi hatásának a politikából való kikapcsolását célozta meg. Szapáry számítása azonban nem vált be: az ellenzék élesen támadta az elképzelést, de magában a kormánypártban sem volt egyöntetű a támogatás. A programot végül le kellett fújni, ill. el kellett halasztani. A miniszterelnök csúfos kudarcot vallott. A közigazgatási javaslat bukása után ismét meghátrált az ellenzék előtt, ráadásul Ferenc József neheztelését is kiváltotta, hiszen Szapáry végső soron elhitette vele, hogy a körülmények már alkalmasak a megbékélésre. Súlyosan tévedett,

12 éppen akkor, amikor az egyházpolitikai kérdésben a végsőkig kiéleződtek a kormányon belüli ellentétek. Az 1890 óta napirenden lévő egyházpolitikai kérdés fejleményeiről, a sorozatos minisztertanácsi ülések lefolyásáról, az álláspontok alakulásáról a H/1.3, fejezetben részletesen szóltunk. Hosszú vitákat és a Vatikánnal folytatott tárgyalásokat követően 1892. október 10-én szinte valamennyi napirenden lévő javaslatot (általános polgári anyakönyvezés, izraelita vallás egyenjogúsítása, szabad vallásgyakorlás, házassági jog) illetően teljes egyetértés jött létre a miniszterek között. Egyedül a házasság megkötésének módja kérdésében maradt fenn nézeteltérés. Csáky, Szilágyi és Fejérváry határozottan kiállt a kötelező polgári házasság bevezetése mellett, Wekerle és Lukács is inkább e véleményre hajlott, bár nyíltan nem utasította el Szapáry álláspontját, aki egyelőre nem tartotta időszerűnek a kérdés felvetését. (1892. okt. 10./Î.) Ez az ellentét röpke egy hónap alatt elsöpörte a kormányfőt. Október 17-én az uralkodó elnökletével megtartott minisztertanácsban Szapáry kormányon belüli elszigeteltsége tovább nőtt: egyedül Szőgyény támogatta álláspontját, az összes többi miniszter immár — Ferenc József Szapáry véleménye melletti kiállása ellenére — a kötelező polgári házasság kormányprogrammá tétele mellett volt. Az uralkodó nem járult hozzá a miniszterek többsége által elkerülhetetlennek tartott kormánynyilatkozathoz. Az ennek tervezetét előterjesztő kultuszminiszter a másnapi minisztertanácsban közölte is, hogy 19-én beadja lemondását, amitől — Wekerle kérésére — a valutarendezéssel összefüggő pénzügyi műveletek sikere érdekében végül egyelőre elállt, főleg azért, mert a kormány mint testület is elhatározta a helyzetével való komoly szembenézést. (1892. okt. 18./4.) Szapáry még aznap felségelőterjesztésben tájékoztatta Ferenc Józsefet a történtekről. Az uralkodó ezt követően személyes bizalmasai, Pápay István és Khuen107