Lakos János: A Szapáry- és a Wekerle-kormány minisztertanácsi jegyzőkönyvei 1890. március 16. - 1895. január 13. 1. kötet (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 33. Budapest, 1999)

Bevezető tanulmány álláspontjára helyezkedett: a külön magyar udvartartás és „a közös hadsereg kiegészítő részét képező magyar hadsereg" nemzeti jellegének megteremtését, valamint a gazdasági önállóság elérését tűzte ki célul.

10 Ráadásul ebben az időszakban — láttuk — XIII. Leó pápa „Rerum Novarum" enciklikája és az elkeresztelési rendeletet követő viták nyomán felerősödött az egyházi agitáció, Magyarországon is jelentkezett a politikai katolicizmus. Jól tükrözi a helyzet kényességét az új országgyűlést megnyitó február 22-i trónbeszéd tervezetének sorsa. A minisztertanácsban elfogadott szöveget Ferenc József két ponton lényegesen megváltoztatta: egyrészt szükségesnek tartotta nyomatékosítani, hogy az 1867-es közjogi alap helyesnek bizonyult, és ezért bármiféle megrázkódtatástól megóvandó, másrészt enyhítette a vallásügyi viszonyokra vonatkozó kijelentéseket. Utóbbi rész szövegét, a 11/1.3. fejezetben már idéztük. (1892. febr. 14,/L, febr. 19./1.) Bár a trónbeszéd — a pénzügyi egyensúly megteremtésének jelentőségén túl — kiemelte a valutarendezés és a közigazgatási reform rendkívüli fontosságát,

11 rövidesen kiderült, hogy az utóbbi reform kérdését, vagyis a kormány fő programpontját az események lesöprik a porondról. A választások után, 1892. február 24-én Ferenc József elnökletével minisztertanács tekintette át a kialakult helyzetet. A király itt nyíltan kijelentette, hogy a „politikai helyzet Magyarországon nem egészen normális, mert csak egy párt van, amely teljesen és őszintén a közjogi kiegyezés alapján áll, és így a pártok váltakozása a kormányzásban teljesen ki van zárva"; hogy a Függetlenségi és 48-as Párt mellett valójában a Nemzeti Párt is a kiegyezés alapjait támadja a kiegyezés nemzeti irányban való továbbfejlesztésének követelésével; hogy azok, akik a „közjogi kiegyezést létrehozták, azt egy maradandó és stabil műnek fogták fel, amelyet nem szabad megingatni. Különösen érvényes ez a haderő kérdése vonatkozásában". Az uralkodó rámutatott a „a szélsőbal párt bár lassú, de folytonos gyarapodására és általában a lakosság ellenzéki szellemének növekedésére. Ez a jelenség — fejtette ki — ... ha tovább folytatódik, akkor eljön az idő, amikor a kiegyezés-ellenes ellenzék többségre jut, amikor aztán olyan helyzet áll elő, amelyből nincs békés kiút, és amely aztán elkerülhetetlenül konfliktusokhoz vezet." Talán nem is sejtette, hogy alig több mint egy évtized múlva még megéri ezt az időt. A király felszólítására Szapáry és a miniszterek kifejtették véleményüket. A miniszterelnök szerint, ha később tartották volna a választásokat, még rosszabb lett volna az eredmény. Nem látott lehetőséget a Nemzeti Párt kormányhoz való közeledésére. Baross nyugtalanítónak nevezte a parlamenti viszonyokat, még a „legroszszabb lehetőségeket" sem zárta ki. Wekerle és Szilágyi egyetértett a miniszterelnök értékelésével, ugyanakkor — mint korábban már említettük — a kormány helyzetének megerősítése érdekében az udvartartás és a haderő egyes ügyeiben „a dolog lényegét" nem érintő változtatások megtételét javasolták. Lényegében valamennyi miniszter nehéznek ítélte az elkövetkezendő időszakot, de a kormány kitartásáról biztosították az uralkodót, aki — láttuk —• az udvartartás vonatkozásában nem zárkózott el bizonyos külsőségek megváltoztatása elől, de ismételten hangsúlyozta az erős és egységes kormány követelményét. E minisztertanács jegyzőkönyve alapján megállapítható, hogy Ferenc József 1892 telén-tavaszán még töretlenül bízott kormányá106