A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1957-1958. évi jegyzőkönyvei (Magyar Országos Levéltár kiadványai. II. Forráskiadványok 29. Budapest, 1997)

az újak nem akarnak jönni. Ennek mi vagyunk az okai, állítom, és egy kicsit bátrabbnak kell itt lenni. Ha szabad azt mondani, még a szubjektív gátlásokat is le kell küzdeni. Megmondom, elvtársak, minden emberben, és mivel én a kommunistát is embernek tartom [sic!], véleményem szerint minden kommunistában benne van az, hogy szereti önmagát is egy kicsit nélkülözhetetlennek tudni, és nem nagyon serkenti, hogy körülötte is egy kicsit nőjön a fű ilyen értelemben. Itt elvszerűbbnek kell lenni, elvszerűbbnek, jobban kell a közügyre gondolni. Na most, végül a Kongresszussal kapcsolatban egypár kérdés. Elvtársaim, ezek a kongresszusi kérdések egy egyszerű határozaton alapszanak. A Politikai Bizottságnak az a véleménye, ami itt ajavaslatban van, hogy hozzávetőleg jövő év novemberében hívjuk össze a Kongresszust. Ez szükséges. Más ilyen elvi határozatot nem hozott a Politikai Bizottság, és ezért nem is tud ajánlani mást. Bizonyos gondolatok azonban felmerültek közöttünk, és szeretném én ezeket megemlíteni, hogy mit jelent számunkra a Kongresszus. Az időpontot nem tudom, kell-e részletesebben indokolni, mert még egy évet várni, úgy néz ki, nem lehet, s nem is volna helyes. Jövő tavaszra tenni a dolgot nem lehet, mert hiszen a Kongresszust meg kell előznie területi értekezleteknek, vezetőségválasztásoknak, ami azt jelenti, hogy mi novemberben befejeztük a választást, most decemberben elkezdhettük volna a területi értekezleteket, ha azt akarjuk, hogy májusban Kongresszus legyen. Tehát emiatt sem lehet, így marad az ősz. Ajánljuk, hogy hozzon a KB egy elvi döntést, hogy a jövő év második felére össze kell hívni a Pártkongresszust. Ebből áll az egész javaslat. Mi így magunk közt hagyjuk meg ezt a novembert is, mint ilyen kijelölt határidőt. Kifelé talán úgy, hogy az év második felére. Na, milyen kérdések merülnek itt fel? Azt hiszem, rengeteg elvi és politikai kérdés van olyan, amiben bizony még a Kongresszusnak kell kimondani az utolsó szót. Itt vannak ugye - ezek ismertek most -, ilyen időrendben felmerült dologról beszélek: a dogmatizmus-szektarianizmus. Helyenként így, pártokmányban próbáltunk egy kis lépést tenni, hogy ezeket a kérdéseket a valóságnak megfelelően értékeljük, és vigyük a tömegek felé. Mondjuk, a párttézisek is valamit akartak előrevinni. Hát aztán, ugye a revizionizmus. A revizionizmus egészen az osztályárulásig, ahogyan Magyarországon az utolsó pontig végigment, valamit még arról is kell a Kongresszusnak mondani. Meg az ezekkel kapcsolatos feladatokról, mert például a dogmatizmusnál én mindig hozzá szoktam tenni, megmondom őszintén, az egyik dogmatikus vagy szektariánus vonás csak az, amelyik mondjuk a Kovács István fejében él még ma is, a másik az, ami még egy kicsit mibennünk is ott van, maradvány vagy szemlélet. Hát, nem akarok, ugye, ilyen messzemenő vagy sértő példát hozni, de ebben a nagyszerű választási kampányban többször találkoztam olyan jelenséggel, például Szekszárdon, hogy egy gyűlésen együtt vagyunk 25-30 ezren, a legtitkosabb gondolatainkat kibeszéltük ott, mert gondoltuk, a központi sajtóba úgyse kerül be, hát lehet egy kicsit bátrabban beszélni. Nagyon jó hangulat volt. Ott sátorról sátorra megyünk, a pártonkívüliek jönnek velünk, végre elérünk egy helyre, ahol a közebéd van, s egyre-másra elköszönnek tőlünk az emberek. Bemegyünk a közebédre, és kiderül, hogy egyetlen pártonkívülit nem engedtek be. Hát mit jelent ez egy város közvéleményében, évekig el nem felejthető sértés egy pártonkívüli közéleti tényezőnek, 677