A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1957-1958. évi jegyzőkönyvei (Magyar Országos Levéltár kiadványai. II. Forráskiadványok 29. Budapest, 1997)
szagra szóló, hanem nemzetközileg is ható nagyszerű győzelme a pártnak. És a többi sikerrel is így van valahogy a párt. De hogyha az általános összefüggéseket nézzük, hogy a testvérpártok a szocialista országokban, meg a testvéri népi demokráciák hol tartanak, és a magyar nép milyen tempót vesztett ez alatt a 4-5 év alatt 1953 nyara óta, amikor ezekkel a belső válságokkal volt elfoglalva, azért ahhoz viszonyítva ez az eredmény még a mi számunkra azt jelenti, hogy azért tényleg mozogjunk egy kicsit előre is, és lássunk a munkához hozzá. Az elbizakodottságtól való óvás nagyon, nagyon fontos dolog, s ha ezekről a dolgokról beszélünk, szóvá is kell tenni mindenütt. Azonkívül javítanunk kell a munkát. Ez a másik nagyon fontos, az egész pártra kötelező feladat. A munka javításának van egy szűk értelemben vett része is, pl. az, hogy az Országgyűlés munkáját kell javítani, és lehetséges javítani, mindenféle irányban. Egyrészt úgy, hogy a képviselő fogja fel nagyon komolyan a megbízatását, és azt a bizalmat, ami a választópolgárok részéről kifejezésre jutott vele szemben is személyileg. Úgyhogy lelkiismeretesen lássa el a képviselői teendőit, tartsa a választóival a kapcsolatot, gyakran érintkezzen velük, hallgassa meg őket, segítsen nekik politikai és más vonatkozásban, de ennél persze fontosabb az a szerep, ami a képviselőre vár az Országgyűlésen belül mint törvényhozóra, és még ott is lehet javítani a munkát. Az Országgyűlés törvényhozási munkáját is lehet még javítani. Azonkívül lehet az Országgyűlés politikai szerepét és súlyát is növelni még az eddigihez képest, olyan módon, ami a párt általános politikájának szempontjából hasznos és szükséges. Pl., mondjuk, az elmúlt két év alatt az Országgyűlésben már mutatkozott olyasmi, hogy érdekes volt az Országgyűlés, nagy tömegek figyelték, hogy mit csinál ott az az Országgyűlés, hogy mi történik, ki mit mond, milyen kérdést tűznek napirendre, ami bizony nagyon hiányzott a korábbi években. Ezt tovább lehet erősíteni és fejleszteni. Az Országgyűlés maga helye a pártbefolyás olyanfajta növelésének, hogy a pártonkívüliekkel szorosabb legyen ez a harcostársi, bajtársi viszony. Ilyen személyes érintkezés is, s hozzá kell szokni, hogy pártonkívüliekkel is dolgoznak az illető elvtársak. Ezek a pártonkívüliek valamennyien élő emberek, akikre az események hatnak, a gondolatok hatnak, eszmék hatnak, a körülmények hatnak, és hatnak azok az emberek is, akik velük egy parlamenti folyosón jönnek vagy mennek, vagy köszönnek vagy nem köszönnek, beszélgetnek vagy nem beszélgetnek. Ez is egy feltétel. Azonkívül az Országgyűlés tárgyalási vagy tanácskozási színvonalát kell fejleszteni. Azt hiszem, nem kell nekünk félni ettől a szabad beszédtől, sőt serkenteni kell. Gondolkozzunk, elvtársak, majd azért mi ösztökélni fogjuk ezeket a holt lelkeket is, hogy azért néha ők is szólaljanak meg. Pl. egy ilyen Szabó Pál vagy valami hasonló ember. Komolyan mondom, nem vagyok én kétségbeesve a magam részéről, ha feláll, és mond valamit, ami nem a mi álláspontunk. Majd utána felállunk mi hatan, és majd megmondjuk, hogy mi az igazság, és mi a helyes. Én nem hiszem, hogy ebbe tönkremenne a Magyar Népköztársaság. Szóval, ilyen szempontból is egy kicsit vitakészebbnek, bátrabbaknak kell lennünk. Azután, amiről már volt szó, hogy az egyes ülésszakokra a szónokokat ne úgy jelöljük ki, hogy három elvtársunk összeül, és kiválaszt egy munkást meg egy parasztot meg egy női értelmiségit, és már annyira megszokta mindenki, hogyha nem jelölik ki, már eszébe sem jut, hogy ő azt mondja, hogy kérem, 672