Szűcs László: Dálnoki Miklós Béla kormányának (Ideiglenes Nemzeti Kormány) Minisztertanácsi jegyzőkönyvei 1944. december 23.-1945. november 15. A kötet (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 28. Budapest, 1997)

Bevezető 9 - A minisztériumok személyi állománya és a kormány szervei 41

alakulás során az antifasiszta, vagy baloldali részről elkövetett egyes törvénysértő cse­lekmények esetleges büntetőjogi számonkérésének mellőzésére tett javaslata. Nevé­hez fűződik a kormány egyik legvitatottabb rendelkezése, a házassági törvény reform­ja, amit egykorúlag törvényességi, közerkölcsi szempontból több részről egyaránt ki­fogásoltak, s egyik kiindulópontja lett a kormány és katolikus egyház közötti viszony megromlásának. A közellátásügyi miniszteri posztra a Szociáldemokrata Pártnak eredetileg más je­löltjei voltak, 88 abban, hogy mégis Rónai Sándor lett a miniszter, teljes bizonyosság­gal annak volt szerepe, hogy a Kommunista Párt - mint titkos kommunistát - őt tá­mogatta. Tevékenységétől talán senki sem várt különösebben kedvező fordulatot. Mi­nisztersége idején azonban a helyzet - annak ellenére, hogy minden segítséget meg­kapott - csak egyre romlott. Ebben természetesen a készletek hiánya, a Vörös Hadse­reg ellátásának kötelezettsége játszotta a fő szerepet, de észrevehetően az is, hogy Ró­nai nem volt képes megfelelni a rá váró feladatoknak. A kormány utolsó heteiben már általános volt a vélemény, hogy ha nem is került volna sor új kormány alakítására, - éppen a közellátási anomáliák, a tárca hibái miatt - távoznia kellett volna a kor­mánynak, vagy legalábbis a közellátásügyi miniszternek. A minisztériumok személyi állománya és a kormány szervei A miniszterek munkáját nem csak segítette, hanem sok tekintetben meghatározta a mögöttük álló apparátus. Az államtitkároknak ebből a szempontból kitüntetett fon­tosságuk volt. Folytatva a már korábban kialakult gyakorlatot, megkülönböztettek egyrészt poli­tikai, másrészt adminisztratív vagy igazgatási államtitkárokat. A politikai államtitkár - a korábbi egypárti kormányok idején - egyértelműen a miniszter bizalmából látta el a tárca vezetőjének helyettesítését, helyettesíthette a minisztertanács ülésein is, de az államfő intézkedéseinek ellenjegyzésére vonatkozó miniszteri jogot nem gyakorol­hatta, s a parlament előtti felelősséggel sem rendelkezett. Az adminisztratív, vagy igazgatási államtitkár a minisztériumi apparátus vezetőjeként működött, s feladatkö­rét a miniszter, vagy kormányváltozás esetén is ellátta, így tulajdonképpen a minisz­térium működésének folyamatosságát volt hivatva biztosítani. A koalíciós kormány­zás idején azonban ez a gyakorlat bizonyos változáson ment át. Minthogy a tárcák élé­re pártok szerint elosztva, az arányok messzemenő figyelembevételével nevezték ki a minisztereket, a meghatározott pártállású miniszter mellé, az adott területen esetleg különösen érdekelt, valamely más pártot képviselő politikai államtitkár került. Megmaradt ugyan a politikai államtitkárnak a minisztert helyettesítő szerepe, de a másirányú politikai ellenőrzés, az adott tárcánál a miniszter pártállása által meghatá­rozott politikai tendenciák kiegyenlítése került előtérbe. Általában valamely párt kezdeményezésére, pártközi egyeztetés, majd az érintett miniszter javaslata, illetve a minisztertanács előterjesztése alapján, az Ideiglenes Nemzetgyűlés elnöksége nevezte ki a politikai államtitkárokat. Az adminisztratív ál­lamtitkárok ezzel szemben többnyire szakemberek voltak, s a szakminiszter javaslata alapján a minisztertanács, illetve a miniszterelnök döntött a kinevezésükről. A legfontosabbnak tekintett tárcák politikai államtitkárainak elosztására szinte a 41

Next

/
Oldalképek
Tartalom