Jakó Zsigmond: Erdélyi okmánytár I. (1023-1300) (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 26. Budapest, 1997)
A KÖZÉPKORI OKLEVELES FORRÁSOK KUTATÁSA ERDÉLYBEN
A középkori Magyarország százezres nagyságrendű okleveles anyagának feltárására legcélszerűbb regesztázási módszert Mályusz Elemér (1898—1989) dolgozta ki és alkalmazta a Zsigmond-kor (1387—1437) okleveleinek közzétételében. Ebben a sorozatban (Zsigmondkori oklevéltár. I—IV. Bp. 1951 —1994) előbb Mályusz professzor, majd az ő halála után Borsa Iván szerkesztésében az 1387 és 1414 közötti időszak oklevelei jelentek meg, lényegesen gazdagítva az erdélyi kutatás forrásanyagát is. Ez az a bevált közlési mód, amelyből Erdély középkori okleveleinek feltárásakor ki kell indulni, némileg továbbfejlesztve azt az utóbbi évtizedek tapasztalatainak, technikai vívmányainak és a helyi kívánalmaknak a figyelembevétele alapján. A JÖVŐ ÚTJA Miután felvázoltuk, hogy Erdély középkori oklevélszövegei miként hagyományozódtak át napjainkig, szólnunk kell arról, hogy a jelen kötettel induló kiadványsorozat miként kívánja ezt a becses forrásörökséget a tudományos kutatás számára hozzáférhetővé tenni. Meggyőződésünk szerint a középkori Magyarország múltjában érdekelt történettudományok krónikus forráshiánya csak a regesztás közlési mód és modern reprodukciós technika tudatos összekapcsolásával küzdhető le belátható időn belül. A középkori oklevelek modern nyelvű kivonatolását ma már elkerülhetetlenné teszi a latin nyelvismeret visszaszorulása a medievisták szűk csoportjára, a hivatásos történészek körében is. A szakszerűen megszerkesztett magyar nyelvű regeszta egyrészt bárkit gyorsan tájékoztat a forrásból nyerhető történeti információk felől, másrészt elvezeti az eredetiekhez azokat, akiknek a latin szövegekre is szükségük van. Korszerű regesztaművekkel a korábbi közlési módnál sokkal gyorsabban feltárható a teljes középkori okleveles anyag az átlagos történeti érdeklődés számára; a latin nyelvben és a paleográfiában járatos szakemberek hozzásegíthetők a kiadatlan oklevelek hasonmásainak beszerzéséhez; végül ésszerűsíthető lesz a rendkívül munkaigényes és költséges oklevéltárak kiadása azáltal, hogy az egész anyag ismeretében választhatók ki a teljes, latin szövegükben kinyomtatásra érdemes, fontos szövegek. A sorozat, melynek első kötetét az olvasó kezében tartja, a fentebb kifejtett felfogásban vállalkozik a történeti Erdély teljes oklevélörökségének feltárására. A sorozat egységének későbbi megőrzése érdekében bizonyos fogalmak tartalmát és néhány követendő alapelvet már az induláskor félreérthetetlenül tisztázni szükséges az alábbiakban. Történeti Erdély alatt azt az egykori fejlődési egységet értjük, mely a magyar királyságon belül az erdélyi vajda joghatósága alatt állott. Tehát a hét belső-erdélyi vármegyét, a Székely- és a Szászföldet. Ide számítjuk a Partiumból Közép-Szolnok és Kraszna vármegyét, de Zarándot már nem. A két előbbi vármegye ugyanis a XV. századig a nádor és a vajda egyelőre tisztázatlan, vegyes joghatósága alatt állott, de később Belső-Erdéllyel alkotott egységet, míg Zarándot sorsa mindvégig a Magyar Alföldhöz kapcsolta. A fentebb meghatározott területnek történeti forrásviszonyai is egységet alkotnak.
