Jakó Zsigmond: Erdélyi okmánytár I. (1023-1300) (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 26. Budapest, 1997)
A KÖZÉPKORI OKLEVELES FORRÁSOK KUTATÁSA ERDÉLYBEN
püspökökre és a káptalanra vonatkozóan tett közzé egy-egy okmánytárat. (Series antiquorum et recentiorum episcoporum Transsilvaniae. Albae Carolinae 1790. — Notitia veteris et novi capituli ecclesiae Albensis Transsilvaniae. Albae Carolinae 1791.) Ezeknek azonban hosszú ideig nem lett folytatása, részint a napóleoni háborúk, de még inkább a reakciós belpolitika okozta általános szellemi pangás következtében. Oklevéltárak kiadása 1830 után, talán éppen Fejér György Codex diplomaticusának hatására vált ismét időszerűvé. Ehhez ugyanis az intézményes keretek a szász honismereti egyesület (Vérein für siebenbürgische Landeskunde, 1840) és a magyar tudományosság szervezeteként 1841-ben kezdeményezett Erdélyi Nemzeti Múzeum alakjában megszülettek. Az induláskor Kemény József személye biztosítani látszott a magyar és a szász együttműködést a középkori forrásanyag közzététele területén. A kibontakozó nacionalizmusok, majd pedig az 1848/49. évi forradalom kölcsönösen taszító élményei azonban végül is meggátolták az erők összefogását és mindhárom erdélyi nemzet külön úton indult el a nyomtatott forrásközlésben. Mindegyikük saját múltjával azonosította Erdély történetét. A szászok és a románok a közös múlt forrásanyagából csak a magukra vonatkozó emlékek iránt mutattak érdeklődést. A magyarok csak azért nem veszítették szem elől Erdély egészét, mert saját múltjukat magával az erdélyi államisággal tekintették azonosnak. Az egyeztetések hiánya, a tudomány és a politika szempontjainak keveredése nagymértékben okolható azokért az egyenetlenségekért, melyek Erdély történetének forrásbázisát illetően az utolsó másfél évszázad alatt napjainkra kialakultak. Minthogy a magyar kutatás egyoldalúan a fejedelemség időszakára, a román história pedig a XVIII—XIX. század forrásaira összpontosította a feltárást, a forrásközlés természetszerűleg eszerint alakult. Ebbe az irányba hatott az a szemléleti változás is, mely Erdélyt nem tekintette többé történeti fejlődési egységnek, hanem azt etnikai alapon alkotóelemeire bontva, ezek kisebb vagy nagyobb részét elvegyítette a magyar, a román, sőt a német történelemben. Mindez nem maradt hatás nélkül a középkori okleveles anyag közzétételére sem. A kéziratosság korának eredményei egészen másként értékesültek, mint ahogy ezt az 1848 előtti kutatónemzedék elképzelte. Kemény József szinte nyomdakész Diplomatarium Transsilvanicuma. végleg kéziratban maradt. Reschner és munkatársai annyival jártak jobban, hogy kéziratuknak Kari Schwarz (1817—1875) által sajtó alá készített Árpád-kori részét Georg Dániel Teutsch (1817—1893) és Friedrich Firnhaber (1818— 1860) tette közzé Urkundenbuch zur Geschichte Siebenbürgens (Wien 1857) című kiadványában, részben Kemény József jegyzeteivel. Bár e kötet — címe szerint — még egész Erdély történetéhez kívánt adatokat szolgáltatni, ezt a korábbi koncepciót a fiatalabb szász nemzedék már nem érezte sajátjának és e vállalkozás nem is folytatódott ebben a szellemben. Az idősebb kutatógárda kihalása után hosszú időn át a szászoknak sem voltak képzett medievistáik, akik a kutatást és a publikálást korszerűen folytatni tudták volna. Többnyire lelkes amatőrök válogattak az előző időszakban gyűjtött kész másolatokból helytörténeti érdekű egyházi okmánytáraikhoz. Kari Fabritius (1826—1881) kiadványa (Urkundenbuch zur Geschichte des Kisdér Kapitels vor der Reformation. Hermannstadt 1875), valamint Rudolf Theil (1844—1899) és Kari Werner (1845—1893 u.) kötete (Urkundenbuch zur Geschichte des Mediascher Kapitels bis zur Reformation. Hermannstadt 1870),
