Jakó Zsigmond: Erdélyi okmánytár I. (1023-1300) (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 26. Budapest, 1997)

A KÖZÉPKORI OKLEVELES FORRÁSOK KUTATÁSA ERDÉLYBEN

illetve Albert Amlacher (1847—1939) okmánytára (Urkundenbuch zur Geschichte der Stadt und des Stuhles Broos. In: VerArch 15/1880), nyereségnek számítanak ugyan, de módszerüket illetően egyben több évtizedes lemaradásnak is a bizonyságai. Hasonló volt a helyzet a dualizmus korának kezdetén a magyar kutatásban is, amint ezt Jakab Elek (1820*—1897) forrásközlő tevékenysége mutatja. Ő ugyan kolozsvári okmánytárához {Oklevéltár Kolozsvár történetéhez. I—II. Buda 1870—1888) már levéltári kutatásokat végzett, új anyagot tárt fel, de közlési módszere elmaradt a korszerű követelményektől. Nagyjából ugyanez mondható el Szabó Károly (1824—1890) Székely oklevéltárának középkori részéről is. Pedig ő, miután 1859-ben az Erdélyi MúzeumEgyesület könyvtárának vezetője, majd a kolozsvári egyetem tanára lett, az oklevéltan és a középkori paleográfia legképzettebb magyar művelőjének számított Erdélyben. A középkori oklevelek közzétételének kérdéseivel a gubernátor Teleki József (1790—1855) Hunyadiak kora Magyarországon (Pest 1852—1857) című műve okmánytári részének munkatársaként autodidakta módon ismerkedett meg, de igazi kutatási területének a magyarországi régi nyomtatványok feltárását tekintette. A kiegyezéssel (1867) valósággá lett Erdély uniója Magyarországgal és ez teljessé tette a magyar tudományos élet régóta érlelődő egységesülését. Ennek következményeként az erdélyi magyar tudományosság fokozatosan egybeolvadt a magyarországival. Az erdélyi szakemberek tevékenysége beépült a főváros országos intézményeibe, a szakemberek jelentős része Erdélyből Budapestre költözött át, a fiatalok is ott igyekeztek maguknak karriert csinálni. Erre a történettudományban különösen nagy lehetőség nyílott, minthogy ezen a területen évtizedeken át az erdélyi Szilágyi Sándor (1827—1899) és baráti köre vezető szerepet játszott. A történeti források közzétételére indított egységes, országos kiadványsorozatok minden eddiginél kedvezőbb, új lehetőségeket kínáltak az erdélyi magyar kutatók számára is. 1856-tól kezdődően a Magyar Történelmi Tár, 1867től a Századok, 1878-tól fogva a Történelmi Tár hasábjai és országos oklevéltárak egész sora nyitva állottak az erdélyi forrásközlés előtt. A fővárosi lehetőségek valójában szükségtelenné tették az erdélyi magyar forráskiadást és ennek következményeként az el is sorvadt. A folyamatosságot az Erdélyi Múzeum-Egyesület úgy-ahogy fenntartotta ugyan az Erdélyi Múzeum című folyóiratban, de majdnem kizárólag csak a fejedelemség korának forrásaira vonatkozóan. A középkori oklevelekkel való, különleges szakismereteket kívánó korszerű foglalkozás iránt az erdélyi magyar történészek körében elapadt az érdeklődés. A középkort nem tekintették olyan sajátosan erdélyinek és magyarnak, mint a fejedelmi időszakot. A nemzeti romantika egyedül a székelység sajátos történetével tett kivételt. Ennek köszönhette megszületését (1872) a Székely oklevéltár. A nemzetállami szemléletnek megfelelően, a középkori magyar királyság három részre szakadása előtti századok okleveles forrásait azonban nem territoriális, hanem egységes országos okmánytárakban kívánták közzétenni maguk az erdélyi magyar kutatók is. Ezért a magyar forráskutatás erdélyi eredményei is az országos kiadványokban kaptak helyet. Wenzel Gusztáv (1812—1891) Árpádkori új okmánytárában (I—XII. Pest 1860—1874), az Anjou-kori okmánytár köteteiben (I—VII. Bp. 1878—1920), a Hazai okmánytár lapjain (I—VIII. Győr—Bp. 1865—1891) vagy a Hazai oklevéltárban (Bp. 1879) található meg mindaz, amit a magyar kutatás ezekben az évtizedekben Erdély középkorára vonatkozó-