A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei, 2. kötet (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 24. Budapest, 1993)
könnyebbülten hátradőlnünk kell, hanem nekünk kell kiállnunk tanulságaink további kimondásaival. Mert én úgy érzem, hogy az igazi tartalmi kérdésekről még nem, vagy csak részben esett szó. Nem nagyon volt még arról szó, hogy mit kezdjünk ma a munkástanácsok, a nemzeti bizottságok tapasztalatával, tanulságaival. És most kell tennünk annak érdekében, hogy a nemzeti megbékélés folyamata ősszel, egy elég pontosan prognosztizálható [sic!], október 23-án is folytatódjon. Ha 1956 tanulságaival szembe akarunk nézni, akkor meggyőződésem szerint nem mehetünk el szó nélkül a kínai események, a kínai fejlemények mellett sem. Én azt javaslom, hogy nyílt állásfoglalásban, nekünk is, mint MSZMP-nek, ki kell mondanunk, hogy elutasítjuk a terrort, fel kell lépnünk a kivégzések ellen, ennek ma elsősorban belpolitikai jelentősége lenne Magyarországon, egy ilyen állásfoglalásnak. Kedves Elvtársak! Nekem az a véleményem, hogy ma Magyarországon nem a gazdaságban, nem is a társadalomban, sokkal inkább a pártban van rendkívüli állapot. Az elmúlt egy évben ebben az országban korszakos dolgok történtek, amelyek sokkal inkább önbizalomra, reménykedésre, mint csüggedésre adhatnak okot még akkor is, ha mindezek eredményeként felszínre került a valóság, ami elől korábban homokba dugtuk a fejünket, mert Rácz Sándor, Orbán Viktor, Ribánszki Róbert, Szántó György nem most születtek. Eddig is voltak a magyar társadalomban, különböző elvbarátaikkal együtt, nem az elmúlt egy év termékei. Amit legnagyobb eredménynek tartok, az egy széles körű szemléletváltás, a demokratikus jogállam elvének elfogadása, a nyilvánosság kiteljesedése, s a harmadik, ami önmagában pozitív, legfeljebb negatív tartalmat is fed, a gazdasági helyzet egyre szélesebb körű tudatosulása az országban, az ezzel kapcsolatos illúziók gyengülése, eloszlása. Ha a legutóbbi időszak társadalmi folyamatait és fő vonulatait nézzük, ezek is legtöbb esetben biztatóak, hiszen úgy tűnik számomra, hogy növekedett a kormány, különösen a kormányfő tekintélye, hogy némileg stabilizálódott a parlament, hogy elindult a nemzeti párbeszéd, a kerekasztal vagy háromszögletű asztal, mindegy; hogy kitapasztalható a különböző kérdésekben a megegyezési szándék, hogy a hagyományos társadalmi szervezeteknél, a szakszervezetekben, a népfrontban, a nőmozgalomban, a Munkásőrségnél — a DEMISZ-t nem mondom, mert mi most éppen bajban vagyunk bizonyos értelemben, de talán a DEMISZ-ben is — elindultak messzire mutató és értékes folyamatok. Hogy lassú a változás, a sajtóban is kitapintható: egyre többen ismferik fel, hogy a csak tagadás eufóriájából ki kell már lépni, ez nem vezet sehová. Példaként itt a Magyar Nemzetet említeném, de más sajtóorgánumokat is lehet említeni. Itt sorolnám fel, hogy mozgalmak alakulnak. Gondolok itt a Demokratikus Magyarországért mozgalomra éppúgy, mint az Új Márciusi Front kiteljesedési szándékára, melyek mind a reform igazi tömegbázisát jelenthetik. Ami a bizonytalanságot, a zavart, a rossz érzést kelti mindnyájunkban, az azt hiszem egyrészt a társadalomban meglévő szociális félelem, ami nem az elmúlt egy év eredménye, de létezik. Másrészt a párt belső állapota. Harmadrészt pedig az ellenzék egyes szélsőséges csoportjainak léte, megszólalása, amihez — mondjuk meg őszintén — nem vagyunk hozzászokva, és ezért a szükségesnél nagyobb zavart, idegességet vált ki sokszor sorainkban. Mindezek az alapvetően — úgy érzem — pozitív folyamatok a párt belső dolgait leszámítva, amit nem tartok pozitív folyamatnak, az MSZMP hatására, kezdemé1145