A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei, 2. kötet (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 24. Budapest, 1993)

nyezésére indultak el. Ezt az érdemet ettől a párttól elvenni nem lehet. Más kérdés, hogy sok tekintetben messze elhagyták ezek a folyamatok az MSZMP-t. Mindezeknek a tavalyi pártértekezleten elindított társadalmi változásoknak a folyama igazán most érte el magát a pártot. Elég későn, de talán még nem későn. És az, hogy elérte a pártot, ez váltott ki komoly zavart, bizonytalanságot. Szembe kell néznünk azzal, hogy a Magyar Szocialista Munkáspárt, nem valódi párt, hanem nagyon tág keret, olyan egymást kizáró nézetek, áramlatok gyűjtőhelye, melyek hosszú távon nem lehetnek képesek együtt haladni. Es félreértés ne essék, én itt a különbözőséget nem Grósz Károly vagy Pozsgay Imre, Aczél György vagy Hámori Csaba vagy mások között látom, ezek a párton belül meglévő igazán lényeges ellentétekhez képest elenyésző véleménykülönbségek. De ma ezen a párton belül hirdeti a nemzeti nézeteit Ribánszki Róbert s szellemi társai, és itt lépnek fel egyes olyan személyek is, akik kisajátítják a reform jelszavát, és sokszor lejáratják a refomkörök egyébként a párt jövője szempontjából a legbiztatóbb mozgalmát. Én a pártszakadásban, mint megoldásban — eddigi hozzászólókkal egyetértve — továbbra sem hiszek, az csak káoszt, hatalmi űrt teremt. De az alegység, a látszólagos megegyezések, a probléma körüli körtánc időszaka is meggyőződésem szerint lejárt. Ezért én azt a javaslatot, amit Grósz Károly elvtárs előterjesztett, ebben az értelemben nem tudom elfogadni. Úgy érzem, ma nem olyan helyzet van, hogy ilyen döntéssel állhassunk fel a központi bizottsági ülésen. (Közbeszólások, nem lehet érteni.) Mondanám tovább, ha megengedik, erről szólnék. Én azt hiszem, minden egyes részkérdésben végre itt a Központi Bizottság előtt kell nyíltan elmondani véleményünket. Itt kell konfrontálódni, hogy utána itt köthessünk kompromisszumot, mert azt én is vallom, hogy kell a megegyezés, kellenek a valódi kompromisszumok, de ahol pontosan rögzített az, hogy miben egyezünk meg, ki miben tér el az eredeti véleményétől, miben közelít a másik véleményéhez, mert csak akkor lehet utána tudatosan képviselni is az itt született eredményeket. Az ellenzékkel már, úgy tűnik, hogy képesek vagyunk tiszta, világos érdekek alapján tárgyalni, tisztán megállapodni. Miért nem vagyunk képesek ugyanezt a párton belül is megtenni? Nyers Rezső elvtárs említette, hogy ,,a vezérek már meg tudnak egyezni, csak a csapatok ezt nem tartják be". Én azt hiszem, ez természetes is. Mindaddig, amíg a vezérek egyeznek meg, addig nem is fogják — teljesen természetes, hogy nem is fogják — a csapatok ezeket a megegyezéseket betartani. Mindaddig, amíg nem tudjuk, hogy miben ki mennyit engedett, a közös fellépés érdekében, mert mindenkinek engedni kell, ez teljesen nyilvánvaló, addig nem várhatjuk el, nem remélhetjük saját magunktól, hogy igazán közösen tudunk fellépni. A pártreform kérdésében én úgy érzem, egy ellentmondásos helyzettel kell szembenéznünk. Titokban, álcázottan, saját magunk előtt is álcázottan egy új pártot készítünk elő, egy új pártot, amely valódi politikai párt, a többpártrendszer keretében működik, nincs kivételezettsége, amely egy új, demokratikus szervezeti szabályzattal rendelkezik, amelynek új, más jellegű programja van, amelynek új vezetése van, és most nem a személyekre gondolok, hanem a konstrukcióra gondolok. Az is felvetődött, hogy amelyiknek új neve van. Mindezeket eddig nem mondtuk ki nyíltan, mondván, hogy a választások előtt mindez ártana a mozgalomnak. Ezt én is elfogadtam, vallottam, hiszen mélyen egyetértek azzal a felfogással, hogy 1146