A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei, 2. kötet (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 24. Budapest, 1993)

mekkora jogosítványa és döntési lehetősége volt a múltban, és azért egy kicsit ilyen értelemben differenciáltuk volna akár a vezető testületeket, mert így most idejutottunk, és egy nagyfokú keveredettség van. És tessék már azt megmondani, hogy lehet odavinni — nem Kovács László, akit egy nagyon okos embernek tartok — egy olyan ezres küldött tagság elé a központi bizottsági tagok egyenkénti szavazatát [sic!]. Legfeljebb jó esetben az országos vezetőket ugye majdnem mindenki ismeri, nyilván a vidéki embereket legfeljebb 200-an. Milyen esélyegyenlőség ez? Mert mostanában sokat beszélünk arról is. Azt hiszem semmilyen. Es akkor hogy lehet itt egyáltalán reális értékítéletről beszélni, amit én nem is várok el ilyen szituációktól, de nagyon naivnak tartom egyáltalán ezt megfogalmazni is. Tehát én úgy hiszem, az a nagy bajunk, hogy egy sor kérdést őszintén, világosan nem vitattunk ki, és nem tudom, jó dolog-e, hogy a Népszabadság tegnapi számában olvasom, hogy miniszterelnökünk kinyilvánítja, hogy ő a KB-ülésen nem szavazott a munkahelyi pártszervezetek bentmaradása mellett. En itt most őszintén elmondom, észérvek alapján én sem szavaztam volna erre, teljesen tiszta, hogy a világon mindenütt munkahelyen kívül kell politizálni. A mi szituációnkat azzal szoktuk magyarázni, hogy ez a kommunista párt illegális párt volt, éppen ezért — ellentétben a legális pártokkal — a munkahelyen kezdett el szervezkedni, mert az illegalitás viszonyai között ide jutott. Megítélésem szerint a Központi Bizottság döntő többsége nyugodtan megszavazta volna — ha az eszére hallgat —, hogy vonuljunk ki a munkahelyekről rövid időn belül, de a párt állapotára kell tekintettel lenni, arra, hogy a párttagság egy jó részét rögtön elveszítjük. Lehet, hogy ezzel együtt jó lenne, de együtt egy választás, egymás után, ami most következik:, ezt korábban kellett volna dűlőre vinnünk, tehát sok minden halmozódott fel, és úgy érzem, ezeket nem vitattuk ki kellően és kellő alapossággal, és ha már van egyszer olyan, hogy többségi szavazat, és a többségi szavazat azért bizonyos szituációkban a kisebbségre olyan értelemben kötelező, hogy ezt valamilyen formában hajtsuk végre, akkor ezt talán jó lenne mérlegelni és tudomásul venni. Nem szimpatikus dolog az a döntő többség előtt, ha emberek úgy akarnak jó pontokat szerezni, hogy bizonyos különvéleményt minden szituációban hangsúlyoznak. Én meg vagyok győződve, hogy ez hosszabb távon nem öregbíti az emberek tekintélyét. Ezt szerettem volna elmondani. NYERS REZSŐ elvtárs: Következik Radics Katalin, utána Osztafi elvtárs. RADICS KATALIN elvtársnő: Tisztelt Elvtársak! Én úgy érzem, hogy ez a vita itt kátyúba jutott, nem hiszem, hogy ebben tovább lehet menni; segíteni, illetve megelőzni lehetett volna akkor, ha senki sem küldött, most már azt hiszem, ez a kongresszuson dől el. Ezért én egy egészen más kérdésről szeretnék beszélni, egy olyan kérdésről, ami Kovács Jenő elvtárs bevezetőjében és az írásos anyagban sem szerepel, de ami az én véleményem szerint nagyon fontos, annak ellenére, hogy nem látszik fontosnak. Elismerem, hogy a tartalmi kérdések az elsődlegesek, ezek a küldöttválasztó kérdések is nagyon fontosak, de úgy gondolom, hogy a formai kérdések is nagyon hatnak, ha nem is nagyon fontosak. Azért is vállalkoztam arra, hogy ezt szóvá teszem, mert elképzelhető, hogy a kongresszus férfi szervezőinek esetleg nem jut ilyesmi az eszébe. A munkásmozgalomnak és a magyar munkásmozgalomnak is iszonyúan taszítóak a külsőségei. Úgy gondolom, ha ez a párt egy másfajta párt akar lenni, akkor 1683