A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei, 2. kötet (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 24. Budapest, 1993)

fel, hogy a két világháború között a munkásmozgalomban elég mélyek voltak a gyökerei annak, hogy Erdély önállóságáért, autonómiájáért szálltak síkra, tehát a munkásmozgalomban. Én hozzátettem — de ez már nem volt benne a sajtóban —, én erre nem szólíthatom fel önöket, de például ebből lehetne bizonyos elképzeléseket meríteni az önök munkájához. En, mint hivatalos személy ezt nem mondhatom, erre nem inspirálhatom önöket, mert ez beavatkozás lenne. Ez tehát az egyik dolog, úgyhogy részben valóban jogos az észrevétel, mert én sem szerettem volna elhamarkodni ezt a dolgot, de ez így valóban elhangzott. A másik dolog: már ezt megelőzően azért a sajtóban is hangot kapott az, hogy nem lenne helyes Magyarországon fogadni Ilié Ceaus,escu tábornokot, és elég erőteljesen merült ez fel. Én is azt mondtam, hogy ezt valóban meg kell gondolnia a magyar katonai vezetésnek, és míg Londonban voltam, észrevettem, hogy Kárpáti elvtárs nyilatkozott és helyesen — szerintem. Mert azt az embert, aki pocskondiázta Magyarországot, s a magyar vezetőket, nem kell hogy hivatalos látogatáson fogadjuk Magyarországon.

56 Ennek megvan a módja, hogy ezt hogyan lehet civilizáltan levezetni. Ez is szóba került. Szóba került valóban a burkolt katonai fenyegetés is, ezzel a kifejezéssel. Én azt hiszem, ez nem szentségtörés, ezzel nyugodtan nekünk szembe kell nézni, és bizonyos következtetéseket le kell vonni. Abban persze igaza van Kárpáti elvtársnak, nem kell ezt széltében-hosszában hangoztatni, de ebben a körben ez elkerülhetetlen volt. Nem beszélve arról, hogy — ezt ebben a körben mondom — én tájékoztattam Nyers Rezső elvtársat arról, hogy nekem vannak olyan információim, amelyek ezt alátámasztják, a forrást nem szándékozom feltárni. Nincs rá szükség. Mondjuk, ez már túlzás lenne, természetesen. Meg kell mondanom, hogy az egyik újságíró odajött hozzám — ezt azért érzékeltetem, hogy milyen állapotok vannak nálunk, és hogyan történnek ezek a dolgok —, Bulgária is szóba került. Bulgária miért nem tud minket támogatni mondjuk a nemzetiségi kérdésben, azért, mert saját problémájával van elfoglalva, és ő megkérdezte, hogy erről írhat-e. Én mondtam, hogy erről ne írjon, nincs arra szükségünk, hogy még egy újabb szocialista ország is terítékre kerüljön, és vitába keveredjünk. De a többi újságíró nem jött oda, mert nekik is megmondtam volna, hogy Erdélyről se írjanak és a katonai beavatkozásról se írjanak. De én minden újságíróval ezt nem tudtam megbeszélni. Úgy gondolom, hogy a politikus újságíróknak el kellene tudni ma már dönteni azt, hogy mi áll az ország érdekében, és mit emel ki ebből. Nem akarom én áthárítani, tévedés ne essék, nem akarom a sajtóra áthárítani [sic!], de ez is benne van a dologban, az összefüggésekben. Egyébként, amit ott elmondtam, azért vállalom a felelősséget, és hát természetesen én sem vagyok feddhetetlen, és hibák becsúszhatnak. Ez az egyik dolog, amire ki akartam térni. És még egy dolog, amikor láttam reggel a sajtóban — mert Londonba készültem —, én megkértem a munkatársamat, hogy hívja fel Kárpáti elvtársat, és tájékoztassa, hogyan is volt ez, mert valóban a fogalmazás nem volt jó. Mikor visszajöttem, kérdeztem, hogy nem tudta — mert Kárpáti elvtársnak éppen itt volt a brit partnere — nem tudott vele beszélni. Ez is hozzátartozik, mert én magam is éreztem azt, hogy erről Kárpáti elvtársat tájékoztatni kell, hogyan volt ez. Ennyit erről a dologról. Nem akarom tovább ragozni, viszont ezért nem kértem volna külön szót, mint mondottam, de a másik dolog az jobban foglalkoztat, mégpedig a Nagy Imre-ügy. Azok után is, amit Nyers elvtárs mondott, különösen ab1656