A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei, 2. kötet (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 24. Budapest, 1993)

keresztül vezet efelé az utunk. Az osztálybázis felfogása, az osztályharc felfogása [sic!]. Végső soron, ha szocialista, szociáldemokrata és kommunista nézetek ötvözéséről beszélünk, akkor arról beszélhetünk, hogy bizonyos eredeti marxi kommunizmusfelfogások és a szociáldemokrata felfogás ötvözetéről van szó sokkal inkább, mint mondjuk a 30—40-es évek kommunista pártjai kommunizmusfelfogásának és a szociáldemokráciának az ötvözéséről. El kell jutnunk az elméleti tisztázáshoz: el is vetettük sokszor azt, hogy megpróbáljunk szocializmusképet fogalmazni. Na, ez azért nagyon fontos, mert ha Nyugatra nézünk, a nyugat-európai pártokra, akkor ez az egész folyamat lejátszódott tulajdonképpen az elmúlt 20 évben Nyugat-Európában. Nyugat-európai testvérpártjaink, kommunista pártjaink végigkínlódták ezt a vajúdó, gondolkodó, töprengő időszakot és tulajdonképpen nagyon tanulságos, hogy milyen következményekkel járt ez. Az Olasz Kommunista Párt eljutott körülbelül ehhez a szocialista—szociáldemokrata platformhoz. És azt mondja, hogy a kommunista párt még a névben is tulajdonképpen történelem, hagyomány, így nőtte ki, a mai világban így válaszolják meg a kérdéseket; ez egy szocialista, szociáldemokrata válasz. És az olasz párt ezzel a belső átalakulásával az egyetlen létező, erős kommunista párt maradt NyugatEurópában. A többi párt tulajdonképpen, vegyük a franciát, amelyik a másik legerősebb volt, az nem tudott túljutni azon, hogy egy ilyen megreformált hagyományos kommunista párt maradjon; vajúdott és néha tovább akart lépni, máskor még eddig se, és tulajdonképpen eltűnt a francia politika színteréről, sajnos. Én úgy érzem, hogy bennünket is ezek a veszélyek fenyegetnek, vagy ezek a megoldások állnak előttünk, és ezért én nem tudok egyetérteni a Központi Bizottság beszámolója téziseinek azzal a megoldásával, amivel Horn elvtárs is vitázott, hogy ugyanis itt egy ilyen kompromisszumos józan többség — ez a kifejezés szerepel itt —, a szélsőségek elleni fellépés összefogó kompromisszuma jegyében lépjünk fel a kongresszuson, mert úgy érzem, hogy ez tragikus lesz a párt jövője szempontjából. Nem a józan többségre kell apellálnunk, remélve és igényelve és mozgósítva, hogy a józan többség elfogadja ezt a programot [sic!]. De nem valami középutat kellene itt keresnünk, hanem a megújulásnak ezt az elvi tartalmát kell adni, mert minden egyes részletkérdésben eljutottunk eddig, mondjuk ki összefüggésében a következtetést: hogy egy ilyen típusú szocialista, baloldali szocialista, szociáldemokrata elképzelésben látjuk a megoldást, és nem egyszerűen a hagyományos elmúlt évtizedek kommunista pártjai ilyen-olyan kisebb-nagyobb reformálásával keressük az utat, mert — legalábbis végig kellene vitatni, ha nem értünk egyet ebben, de megítélésem szerint nagyon sokan értünk ebben a teremben is egyet ezzel — más út nincs előttünk. És azt hiszem, hogy az elmúlt időszak egész politikai mozgását ez a probléma határozta meg. Az ugyanis, hogy itt vitáztunk, egy minden hatalmi eszközzel rendelkező párt megosztottan vitázott, nem tudta pontosan miről, de volt egy reformszárny egyre erősödőbben és hangosabban, volt egy hagyományos szárny, amely ugyancsak reformpárti volt a maga módján, de tulajdonképpen nem jutott el, vagy nem jut el ma sem egy ilyen radikális átalakulás gondolatáig, és patthelyzet alakult ki a két szárny vitájában. Tulajdonképpen a reformszárny nem tudott úgy felülkerekedni, hogy egyértelműen képviselje ezt az átalakulást, a hagyományos szárny nem 1626