A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei, 2. kötet (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 24. Budapest, 1993)

részéről — meg kell mondani — nem tudom elfogadni ezt az anyagot. Ha a főtitkár személyes beszámolója, akkor természetesen a főtitkár ügye, de mint testületi tag, a magam részéről nem tudom elfogadni. Miért? A következők miatt. Először: először is az egész beszámolónak, tehát a téziseinek, az anyagnak a szelleme rendkívül defetista. Olyannyira defetista és olyannyira önmarcangoló stílusában, megfogalmazásaiban, amely az MSZMP megtett útját 1988 májusától nem hogy reális képbe hozza és reálisan értékeli, hanem ellenkezőleg. Az MSZMPről alakít ki végső soron egy szegénységi bizonyítványt. Korábban is felvetettem a korábbi központi bizottsági üléseken, hogy ez az MSZMP tényleg pusztulásra lesz ítélve, ha mi magunk is ilyen stílusban állunk az MSZMP problémáihoz. Tudniillik az anyag végig az első részében azt sugallja, hogy minden, ami balhé, baj van ebben az országban, ezekről az MSZMP tehet. Elhallgatva azt, hogy az MSZMP mit csinált 1988 májusától ebben az országban. Méghozzá rendkívül pozitív dolgokat, és ezt nem akarom ismételni, mert már nemegyszer elmondtuk, hogy mi minden történt a politikai színtéren, de merem mondani, a gazdaságban is már. Miért kell egy pártnak a megtett útról ilyesfajta önmarcangoló, mondhatni mazochista képet festeni? Nem tudom elfogadni a magam részéről. Kettő: miért nem foglalkozunk azzal, hogy az MSZMP-ben vannak ténylegesen eszmei, politikai zűrök és zavarok és hangsúlyoznám, a világon még egy olyan átalakuló társadalom, vagy annak pártja nem volt, amely nem ment volna ilyen zűrzavaron keresztül. Minden eddigi vizsgálatunk, minden eddigi felmérésünk és minden megállapításunk arra utal, hogy ennek a párttagságnak a nagy többsége gyökeres változtatásokat, reformokat, megújulást akar. És ez már előrevetíti, hogy a kongresszuson mire kell nekünk jutni. Nem tudom elfogadni az anyagban azt sem, ahogy elítéli, gyakorlatilag a szélsőségekhez sorolja a reformköröket. Számomra ez a felfogás elfogadhatatlan, még ha a reformkörök egyes platformjaiban vannak olyanok, amelyek szélsőségesek [sic!]. Összességében: hogy ne tudja a párt, a Központi Bizottság rendezni a viszonyát, akár egy ilyen dokumentumban, szerintem ezt nem lehet megengedni. Ezt azért is furcsállom, mert Grósz elvtárs a kezdeti bizonytalanság után pozitívan nyilatkozott, pozitívan vélekedett a reformkörök párton belüli szerepéről. Hát miért nem lehet ebben ezt érzékeltetni? Ez nagyon lényeges kérdés, nemcsak most, hanem a kongresszuson is. Ugyanakkor az anyagban nincs minősítés a balos platformokról. Azokról a balos platformokról, amelyek nagyon súlyos károkat okoznak a pártnak, és meggyőződésem szerint ma az egyik fő veszélye [sic!] a pártnak. Nem a jobboldali törekvések vagy a jobboldal, hanem a balosok. Miért? Mert a balos törekvések és platformok gyakorlatilag azt sugallják — Münnich Ferencéktől [sic!] kezdve, jó részüktől, a marxista egységplatformig ezen a párton belül —, hogy térjünk vissza a 88 májusa előtti politikához. Ez a párt öngyilkosságát jelenti. Es ettől nekünk el kell határolódni, ha nem tesszük meg most, a kongresszusi beszámolóban, vagy nem tesszük meg magán a kongresszuson, nagyon súlyos következményei lesznek. A harmadik, amit hangsúlyoznék. Azért egy sajátos ellentmondással küszködik 88 májusa óta ez a párt. Azzal az ellentmondással, hogy a vezetése gyökeresen megújult, tehát óriási fordulat ment végbe a vezetés összetételében 88 májusában, ugyanakkor magával cipelt hónapokon keresztül egy olyan platformot, amelyet még a régi vezetés, vagy jórészt annak a stílusa határozott meg. Emlékezzünk arra a vitára, ami a platformszabadságról és sok minden másról folyt magán a pártkon1617