A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei, 2. kötet (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 24. Budapest, 1993)

tett másik három esetben, tehát a munkás-, agrár-, szövetkezeti képviseletnél is a tagozat megjelenítését célszerű lenne a programnyilatkozatban megtenni. Ezek, amiket itt a szövetkezetekkel, szakszervezetekkel, meg a tagozatokkal kapcsolatban elmondtam, ezek tulajdonképpen a politikai beszámoló határozattéziséhez is érvényesek, mert ott is van ezekről szó. En ott, ahol a politikai határozat tézisénél szerepel, hogy a szövetkezetekkel meg a szakszervezetekkel miként akarunk szövetségben lenni, ott kifejezetten meg is jeleníteném, hogy mi természetes és megbecsült szövetségeseinknek tekintjük a szakszervezeteket meg a szövetkezeteket, hogy legyen ez egyértelmű és teljesen világos az érintettek számára. És még egy megjegyzést szeretnék tenni: ez a politikai határozattal, illetve beszámolóval kapcsolatos, és az apparátus minősítéséhez kapcsolódik a megjegyzésem. Én örülök annak, hogy a 9. pont foglalkozik az apparátus helyzetével, tényszerűen, tárgyilagosan. Az a kérésem a Központi Bizottsághoz, a párt vezetéséhez, hogy foglalkozzon az apparátussal, az apparátus helyzetével, mert nagyon nehéz helyzetben van. Én nagyon jól tudom, hogy ma minden párttagnak nehéz a helyzete, minden tisztségviselőnek, mindenkinek, aki az MSZMP érdekeit próbálja képviselni. De higgyék el, hogy különösen nehéz azoknak a pártmunkásoknak, az apparátusban dolgozóknak a helyzete, akik egzisztenciájukkal is idekötődnek ehhez a párthoz, szolgálni akarják ezt a megújulást, csak sok esetben nem tudják, hogy hogyan, miképpen. Szóval az, ami itt le van írva, hogy megtorpant, elbizonytalanodott a pártapparátus, ez sajnos igaz, az azonban nem egészen úgy van, ami többször elhangzott ma is már, hogy az apparátus szétesett. Nem esett szét az apparátus, de tény, hogy szárnyaszegett, elbizonytalanodott, és lényegesen kevesebbet nyújt ehhez a megújuláshoz is, mint ami potenciálisan az apparátusban benne volna. Én azt hiszem, azt nem kell különösebben bizonygatni — gondolom ezzel egyetértenek a Központi Bizottság tagjai —, hogy apparátus nélkül, jól felkészült apparátus mint kiszolgáló sereg nélkül a legjobb testület sem tud eredményes munkát végezni. Ez így van a pártban, államigazgatásban, érdekképviseletben, mindenütt. Tehát nekünk is szükségünk van, szükségünk lesz apparátusra; kisebbre, jobban felkészültre, mint korábban volt. Csak ha nem vigyázunk, nem tartjuk kézben ezt az apparátust, akkor tényleg szétesik, és egy választási küzdelem közepén nem találjuk majd azokat, akiknek pedig fontos szerepük lenne az előkészítésben. Elbizonytalanodott ez az apparátus, létszámában is csökkent, ami nem baj, mert lényegesen kisebb apparátusra lesz szükség, ezt a véleményt én is osztom. De a nagy baj az, hogy kontraszelekció érvényesül a csökkenésnél: azok távoznak el legelőbb, akik jó lenne, ha maradnának, és azok maradnak, akiktől pedig inkább szeretnénk megszabadulni. De amikor nem tudunk fizetni úgy, mint másutt, meg amikor — és ezt tartom a legnagyobb gondnak — egzisztenciális bizonytalanságuk van az apparátusban dolgozóknak, akkor nagyon nehezen lehet több meg jobb munkát várni. Ezért üdvözölve azt, hogy a beszámolóban ez is szerepet

30 [kap, én azt kérném, azt ajánlanám, hogy a kongresszusi dokumentumokban, határozatban, nem tudom pontosan hol, az apparátusról, annak a szerepéről, fontosságáról legyen szó, kapjon helyet akármilyen röviden olyan néhány mondat, ami megerősítheti az apparátust, ami hitet önthet azokba az emberekbe, akik szolgálni akarják ezt a pártot, mert — és ezt még el kell mondanom — hogy ez az apparátus már nem az, ami néhány évvel, akár két-három évvel ezelőtt is dolgozott a pártban — sem a központban, sem a területi szerveknél —, tehát én azt kérem, hogy itt a megújulásban a 1615