A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei, 2. kötet (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 24. Budapest, 1993)

FODORNÉ BIRGÉS KATALIN elvtársnő: Tisztelt Központi Bizottság! Kedves Elvtársak! Tokéi elvtárs úgy hiszem, megbocsátja nekem, ha én az éjjel vázlatot készítettem, és azt mégis használni fogom, mert úgy hiszem, hogy olyan kötelességem is van, hogy azokat a tapasztalatokat, amelyeket a megyében összegyűjtöttem, azoknak egy részét is próbáljam tolmácsolni a Központi Bizottság elé [sic!]. Engedjék meg, hogy mielőtt az előterjesztéshez, annak részleteihez szólnék, egy általános kérdésről, általános megjegyzésről szóljak. Szeretném elmondani, én magam úgy érzem — 1985 óta vagyok a Központi Bizottság tagja —, hogy a pártértekezlet után új életet kezdtünk és közelítettünk ahhoz a gyakorlathoz, hogy a pártot a Központi Bizottság vezeti. Úgy érzem, ettől a gyakorlattól eltérően ma újra olyan szituáció teremtődött, hogy én magam úgy érzem, ezt a pártot nem a Központi Bizottság vezeti, hanem szűkebb csoportok, vezetők vitái, véleményei jelennek meg a nyilvánosság előtt. Mi rendszeresen ugyan havonta idejárunk, de ezeket az előterjesztéseket többkevesebb sikerrel megszavazzuk. Legyen az egyik hónapban az, hogy pártértekezlet, a másik hónapban, hogy novemberben lesz kongresszus, és esetleg most, hogy ez a kongresszus szeptemberben legyen, és sorolhatnám a példákat. Úgy érzem, ez a gyakorlat nem tartható, mert a felelősség ugyanúgy valamennyiünké, az itt lévő Központi Bizottság tagjaié. Én magam úgy érzem tehát, hogy a vezetésnek át kell gondolnia ezt a kérdést, és a kongresszusig vissza kellene állítani azt a gyakorlatot, hogy a Központi Bizottság legyen a párt vezető testülete, a Központi Bizottság tagjai az eddigi gyakorlattal, miszerint a vezető elvtársaink különböző nyilatkozatokat tesznek az itt elhangzott döntésektől eltérően egy-két nap után, ez azt eredményezte az én számomra, hogy a párttagokkal való találkozás során engem szinte lejáratnak és politikailag megsemmisítenek. így a központi bizottsági tagságot hosszú ideig nem lehet tartani, nemhogy felvállalni azt, hogy a Központi Bizottság döntései mellett legalább a következő ülésig ki tudjak állni. Azt is elmondom — úgy hiszem, nem vagyok egyedül —, ha épp e miatt a módszer, gyakorlat miatt a párttagok sokan testületileg és egyénileg is megkérdőjelezik a Központi Bizottság alkalmasságát. Számomra többen megfogalmazták, hogy ma a Központi Bizottság mondjon le. Ezzel a kérdéssel tehát őszintén szembe kell nézni. Én úgy érzem, a párt helyzete azt kívánja, hogy a Központi Bizottság mint testület próbáljon mindent megtenni annak érdekében, hogy készítse elő a kongresszust, és ennek alapján a megújulás, a testületi megújulás is a kongresszuson legyen. De úgy hiszem, ez a mostam kétnapos vitában még alakulhat. Engedjék meg, hogy először a párt állapotáról néhány gondolatot mondjak. Én magam februárban is elmondottam már aggódva, most is azt mondom, hogy Grósz elvtárs néhány jelzése, melyekben pozitív elemeket értékel, túl szépnek látszik. Én sokkal sötétebben látom a helyzetet, az alapszervezeti munkát ismerve. Igaz, valóban folyamatosan csökken a létszám, nagy hibának tartom, hogy az alapszervezetek szintjén az alapszervezeti titkárok sem tudják, hogy mi a párt helye, szerepe, és mi a teendőjük. A szervezeti élet stagnál, vagy nincs, és a párttagok fegyelme soha ilyen laza nem volt, mint napjainkban, gyakorlatilag egy jelentős része nem is jár a pártrendezvényekre, tagdíjat is talán azért fizet, mert úgy illik, és ne szólják meg. Megjelent a gyakorlatban az, hogy a pártvezetők kilépnek a pártból, és egész alapszervezetek köteggel jelenítik meg a tagkönyvüket, hogy kollektíván nem akarnak ennek a pártnak a tagjai lenni. Veszélyesnek tartom azt a jelenséget is, amely 1130