A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei, 2. kötet (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 24. Budapest, 1993)

annyit mindenképpen szeretnék azok figyelmébe ajánlani, akik ezt hozzászólásukban mintha kissé figyelmen kívül hagyták volna, hogy nem mi diktáljuk kizárólag a tárgyalási feltételeket, hanem a tárgyaló küldöttségek együtthatásából jön ki az eredménye, ha az eredményes. Örülök annak, hogy a hozzászólók, a központi bizottsági ülés résztvevőinek többsége — úgy éreztem — eredményesnek ítélte az eddigi tárgyalási menetet, és felszólalásaikban támogatást adtak a tárgyalások határozott és céltudatos folytatásához az itt újra fogalmazandó néhány politikai kérdésben. Fejti elvtárs említette, hogy nem lehet mindenben megállapodni, én ebben egyetértek vele, ez egy valószínűségi prognózis, prognosztizáló megjegyzés. Legfeljebb annyi kiegészítés tartozik hozzá, hogy a kitűzött cél dolgában a tárgyaló küldöttséget egyetlenegy magatartás motiválhatja, hogy ő [sic!] eredményt akar elérni, mert nem húzhatjuk meg a határt a kitűzött cél alatt valahol, hogyha odáig elértünk, akkor a tárgyaló küldöttség gerjedelmét [sic!] alább szállíthatja, és akkor már nem kell különösebben küzdeni. De ő sem így értette ezt, én csak közös megegyezés értelmében és értelmezésére mondom, amíg tárgyalunk, tárgyalunk. Amikor nem tárgyalunk, az egy másik politikai helyzet, és arra más magatartások a mérvadók természetesen, én ezt kérem, ebben értsünk egyet. Andics és Fabriczki elvtársak említették a külföldi támogatás elfogadásának kérdését a pártok számára. Ebben politikai felhatalmazása volt a küldöttségnek, hogy végső soron, ha az alku ezt kívánja, ne csináljon belőle kardinális kérdést, bizonyos feltételek mellett. Tehát nem ajánlom, hogy most már visszalépjünk erről az álláspontról, szigorú elszámoltatás, a pontos forrás megjelölése mellett. Egyébként valaki itt megjegyezte, hogy még ha tütjuk, akkor sem biztos, hogy ezt meg lehet akadályozni, akkor pedig jobb, ha törvényes keretek között, szem előtt zajlik ez, mondom a legrigorózusabb elszámolási kötelezettségekkel. A pártvagyonról Iványi és Kovács Jenő elvtárs szólt, ezért nem kívánok kitérni [sic!]. Nagy Sándor elvtárs, Huszár elvtárs felszólalásához kapcsolódva a Harmadik Oldal szerepéről, azzal értek egyet, amit Nyers elvtárs mondott a konkrét helyzetre vonatkozóan. Annyit szeretnék megjegyezni, hogy valóban úgy van, ahogy erre Nagy Sándor elvtárs is^ felhívta a figyelmet, itt nem delegálásról beszéltünk, hanem jelöltállítási jogról. Én azt kérem, hogy méltányoljuk a Harmadik Oldal ebbéli álláspontját, az MSZMP viszont itt ismertetett elvekre is hivatkozva, ne változtassa meg álláspontját ebben a kérdésben. Legfeljebb politikai mérlegelés tárgya lehet az, hogy nem az történhetne-e esetleg a jelöltállítási jog megteremtésével, hogy egymás szavazatait halásszuk, és nem a lehetséges ellenfél választóit hódítjuk el. Ez a félelem egy kissé bennem van. Lehet, hogy kissé eltúlzom ennek a lehetőségét és jelentőségét, és akkor olyanok között kell választási szövetséget tenni, akik egyébként is szellemi és politikai közösségben vannak. De ez ne legyen zavaró körülmény az együttműködésünkben, ez csak egy megjegyzés. A Népfrontnak arra a gondolatára, amit itt Huszár elvtárs fogalmazott meg, hogy esetleg, ha választási pártként jegyeztetik be magukat, tehát ha a Népfront mindenképpen ambicionálja, hogy jelöltállítási jogot szerezzen, és választási pártként jelenik meg ebben a küzdelemben, akkor elveszti az egyházak támogatását, én azt hiszem, hogy ez az egyházi támogatás már nem a régi. Az egyházaknak soha nem volt szabad, de különösen nem a katolikus egyháznak, amelyiknek van egy ultramontán római központja, nem volt szabad nyílt politikai támogatást adnia ilyen módon, de ha adnak, azért majd megoszlik a figyelmük 1506