A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei, 2. kötet (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 24. Budapest, 1993)

között. Ózdon politikailag — Németh elvtárs értékelése szerint, azt hiszem — jobban elő volt készítve, bár ott is nagy a konfliktus, de valahogyan lerendeződött. A pécsi uránbánya esetében Ormos Mária — aki pécsi — azt mondta, hogy Pécsett előzetesen hetekig kevés volt a hír, de nagyon sok volt a rémhír. Ez jellemezte a helyzetet. Na most, ez azt mutatja, hogy itt előkészítési problémák vannak. Tehát ilyesmikre utalok, amikor azt gondolom, hogy a kormánynak kétségtelenül meglévő szociális kompenzációs szándékait világosabban tisztázni kell. A kormánynak a szakszervezetekkel jobb kapcsolatban kell lennie ilyen konfliktusos világban, s meg kell akadályozni azt, hogy társadalmi konfliktussá váljék [sic!]. És azt is meg kell akadályozni, hogy elrendezhetetlen helyi konfliktusnak tűnjék a sok-sok probléma. Véleményem szerint jelenleg problematikus a párt- és a szakszervezeti mozgalom viszonya is. Ezt el kell rendeznünk. A párt- és a szakszervezeti mozgalom — és itt a szakszervezeti mozgalom alatt én a jelenlegi nagy, négymilliós szakszervezeti mozgalomra utalok — stratégiai szövetségére van szükség, ez hosszú távú ügy, és nagyon fontos ügy. Igaz, hogy itt a veszély nemcsak abból származik, hogy nem működik jól együtt a párt- és a szakszervezeti vezetés, hogy csikorog az együttműködés, hanem abból is származik, hogy a szakszervezeti mozgalmunk nem találta meg még önmagát, hogy még nem mentek végbe kellő intenzitással a reformok, amelynek végbe kell mennie a szakszervezeti mozgalomban, a túlcentralizáltság megszüntetése, az alapszervezetek jogainak és együttműködési képességének vagy érdekképviseleti erejének és képességének a megnövelése irányába. Hiányos jelenleg a társadalmi partnerséget kifejező intézményrendszer, amelyben a szakszervezetnek és a kormánynak döntő szerepe van, de amelyben nincs megfelelő súlya jelenleg a Gazdasági Kamarának, a Kamara különböző szervezeteinek, és a szövetkezetek is hiányolják a szerepüket. Tehát újra kell konstruálni ezt az egyeztető tárgyalási rendszert, jobbítani kell, ez segít a kormány és a szakszervezet viszonyán, és ki kell alakítani ezt az új viszonyok között is: stratégiai szövetséget a pártmozgalom és a szakszervezeti mozgalom között. Véleményem szerint nekünk a szakszervezeti szabadság elve alapján kell állnunk, mint pártnak. Tehát mi nem lehetünk ellene, hogy alternatív szakszervezetek alakuljanak. Mi eleve nem lehetünk ellene annak sem, hogy munkástanácsok alakuljanak. Hiszen nagyon könnyen lehet, hogy ezekben párttagok is részt vesznek. De ne tévesszük össze a dolgokat, amellett, hogy ezt elismerjük, tiszteletben tartjuk. Azokkal is valamiféle kontaktust kialakítunk, de számunkra nem lehet egyenlő ez. Ahogy megújul a szakszervezeti mozgalom, akkor az a kívánatos, hogy integrálni tudja magába ezeket a szervezeteket. Véleményem szerint a kongresszusra erről a stratégiai együttműködésről és ennek valamennyi problémájáról nekünk politikailag meggyőző anyagot el kell készíteni, itt meg kell tárgyalni, és azután be kell nyújtani a kongresszusnak. Ennyit erről. A háromoldalú tárgyalásokról. Én azt javaslom, hogy a Központi Bizottság vegye tudomásul a tárgyaló küldöttség jelentését. Úgy gondolom, nem kell minősíteni most hivatalosan a jelentést, azt hiszem, nem érkezett el ennek az ideje. Én magam úgy értékelem — más is mondta már —, hogy alapjában jó munkát végzett ez a delegáció, és bizalmat kell szavazni a továbbiakra is. Egyetlen kérdés van, amiben nekünk most dönteni kell, amiben én azt javaslom, 1497