A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei, 2. kötet (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 24. Budapest, 1993)
Ebből kiindulva, javaslom az MSZMP tárgyaló delegációjának követett taktikájára, lényegében abban az irányban, amit Fejti elvtárs mondott, nekünk nem feltétlenül kell minden kérdésben megegyezni, de világosan dokumentálni kell, hogy minden kérdésben megegyezésre törekszünk. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy ebben a megegyezésre való törekvésben figyelembe kell venni azt, hogy a háromoldalú tárgyalások során a különböző partnerek elképzelései egymással is ütköznek, és nem feltétlenül azokhoz a pontokhoz kell nekünk igazodni, amelyeket a legmilitánsabb, legradikálisabb Szabad Demokraták Szövetsége, vagy Fiatal Demokraták Szövetsége köt meg, vagy fogalmaz meg. Ha mi olyan álláspontot fogadunk el, amelyet — és ezt informális tárgyalásokból lehet tudni — az Ellenzéki Kerekasztal erőinek mértékadó része elfogadna, akkor ezt mi a nyilvánosság előtt képviselve fölvállalhatjuk, és fölvállalhatjuk azt is, hogy ezen a ponton mi megállunk, és tovább nem vagyunk hajlandók elmenni a kompromisszumban, mert megítélésem szerint erre a válaszreakció is differenciált lesz, és ezáltal mi egy egyértelmű, pozitív irányú erjedésnek a kiváltói is lehetünk az Ellenzéki Kerekasztalon belül is, és nem tartom valószínűnek, hogy az Ellenzéki Kerekasztal ebben a helyzetben velünk szemben propagandisztikusan ezt ki tudná használni. Tehát én határozottabban támaszkodnék azokra a különböző, eltérő megközelítésekre, amelyek ott vannak, annál is inkább, mert úgy érzem, mindaddig, ameddig a Szabad Demokraták Szövetsége és az ezzel szövetséges Független Jogász Fórum mértékadó, addig ma a legkeményebb, legkonzervatívabb, de legalpáribb felfogás válik uralkodóvá az Ellenzéki Kerekasztal magatartására, emelyet az Ellenzéki Kerekasztal erőinek egy jelentős része nem fog tudni felvállalni már a választási küzdelemben sem, és kénytelen lesz előtte és ettől elhatárolódni, mert már neki is a választásra kell gondolnia. Ilyennek tekintem én azt a kérdést, ami az alkotmányvitában felvetődött, hogy a munka kikerüljön az Alkotmányból, vállalja föl az MSZMP, hogy nem kerül ki [sic!]. Ha munkavállalók pártja vagyunk, ebben biztos, hogy nem fognak a szakszervezetek, a szociáldemokraták, sőt még a demokrata fórumosok sem velünk szembeszállni, mert ez nem képviselhető álláspont mindaddig, ameddig több millió választópolgár munkavállaló és nem tőkés vállalkozó. Ezért én nem hiszem, hogy ebben a vitában nekünk kompromisszumot kellene kötnünk, hanem ragaszkodnunk kell ahhoz a megfogalmazáshoz, amelyik alapvető szocialista érték. Hozzátenném, ha ezt nem tesszük meg, akkor mint mozgalom is szavahihetőségünket vesztjük, mert miközben egyoldalúan hangsúlyozzuk a szocialista értékeinket, másik oldalról lemondunk a szocialista értékek érvényesítéséről, adott esetben egy átmeneti Alkotmányban is. Körülbelül ennyit szeretnék tehát mondani, hogy amennyiben nekünk gyors megállapodásra kell törekedni, akkor fel kell vállalni azt, hogy néhány kérdésben a különböző álláspontok egyidejűleg kerülnek beterjesztésre a parlament elé. A pártszervezetek helye: lakóhelyi, munkahelyi szerveződés; én azok közé tartozom, akik teljesen egyetértenek azzal, hogy nem feltétlenül szükséges munkahelyi szerveződés, és az, hogy a párttagok a munkahelyen szervezeti életet éljenek. Mégis azt mondom, hogy ebben a vitában ne fogadjuk el azt a megoldást, ami kialakult, és én nem értek egyet Pozsgay elvtárs javaslatával, alapvetően azért nem, mert a jelen, konkrét történelmi helyzetben ez a változás, a munkahelyről való ilyenfajta kivonulás, határidővel és törvény által szabályozott kivonulás nemkívánatos ponton bontja meg a párttagságot, nemkívánatos ponton hoz létre töréseket [nem elsőrangú politikai kérdések mentén, hanem olyan kérdést tesz elsőrangú politikai kérdés1453