A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei, 2. kötet (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 24. Budapest, 1993)

Döntő fordulatok következtek be, ezeket nem szabad lebecsülni, de túlbecsülni sem. Az én véleményem szerint fenyeget persze — Grósz elvtárs is utalt rá — a pártszakadás réme, de ha itt hitvallást kell tenni, akkor az eszem és a szívem is azt diktálja, hogy ma az ország jövője szempontjából a lehető legrosszabb lenne, ha pártszakadás következne be. Hogy van-e ilyen veszély — hallom, hogy felszólnak egyes elvtársak, akik szerint nincs ilyen veszély —, erről is lehet vitatkozni és kell is vitatkozni, de annak a veszélye, vagy annak az igénye, hogy a platformok nem közelednek és az ellentmondások olyan nagyok, amelyek között nincs közlekedés, már önmagában is felveti ezt a veszélyt. Én mégis azt mondanám, hogy az összes variációt mérlegelve, minden partikuláris és személyi érdeket mostantól kezdve alá kell rendelni a párt érdekeinek, nevezetesen annak, hogy az MSZMP elfogadható választási eredménnyel kerüljön ki abból a tiszta és nem lengyel módra szervezett választási küzdelemből, amelyre valamikor, a megállapodásoktól függően, előbb-utóbb sor fog kerülni. Énszerintem a hazai közvélemény, a párttagság és jelentős nemzetközi hatalmi tényezők is ezért hangsúlyozzák azt, hogy az MSZMP szedje össze magát, az MSZMP újuljon meg a reformok mentén, és ne kerüljön az ország olyan helyzetbe, hogy MSZMP nélkül, vagy MSZMP-nek ellenzékben maradva kelljen figyelnie — demokratikus módon természetesen értem ezt — a magyar fejlődés folyamatait. Én meg vagyok győződve arról, hogy számunkra nemcsak az elmúlt tizenöt év, az elmúlt egy év, több mint egy év is fontos tanulságokkal szolgál. S a legfontosabb követelménynek, illetve megállapításnak számomra azt tartom ebben a helyzetben, hogy a KB helyzettudata és -értékelése összhangba kerül-e a magyar társadalom helyzettudatával és helyzetértékelésével. Az én megítélésem szerint ez ma nincs így, és fontos, súlyos kérdésekben nincs így, és az, hogy ez összhangba kerüljön, ez a feltétele annak, hogy a rohamos bizalomvesztést megpróbáljuk megállítani, illetve a legitimációs válságot, ami nemcsak a parlamentet, meg sok minden intézményünket éri, vagy érinti, hanem tegyük hozzá őszintén, ezt a Központi Bizottságot is, mert ez van a közvéleményben, és a párttagságnak egy jelentős része ezt megfogalmazza, ezt leküzdjük vagy megállítsuk. En nem akarom eltúlozni a közvélemény-kutatási adatokat, mert olyanok ezek még, amilyenek, hiszen alig kezdtük el ezt művelni, és ez is egy tudomány. Lehet vele manipulálni így is, úgy is. A közvélemény-kutatási adatokból mi szűrhető le? Olyan egynegyednél több — én még az utóbbi megismételt vizsgálatokat is figyelve — sanszot, tehát 20—25 százaléknál több eredményt nekünk ma nem voksolnak a megkérdezettek. Ezek között aztán okokat is felsorolnak, benne a hatalmi harcot, benne azt, hogy a főtitkár alkalmatlan, a főtitkár hezitál, egymás között a négyes, már most négyes, vagy ötöst szokás emlegetni, semmiféle szolidaritást nem visel, és ezek okozzák a párttagság zavarodottságát, illetve kételyeit, bizalmatlanságát velünk szemben. Milyen zavarok voltak ebben a helyzetben, vagy mik okozzák ezt a helyzettudat diszkrepanciát és különbözőséget? Én nem tudtam teljes mértékben számba venni ezeket a tényezőket, de úgy az információkból és beszélgetésekből leszűrve a következőket szűrtem le magam számára. Az egyik, hogy bármennyire igyekeztünk nyitni, demokratikusabbak lenni és így tovább — a jelzőket meg a tartalmi elemeket egyékbént most nem sorolnám. Mégis a tagság egy jelentős hányadának az a véleménye, hogy nem a párttagsággal végeztük a munkát, hanem a feje felett politizáltunk és döntöttünk el olyan kérdéseket, amelyek lényegbevágóan fontosak. Hogy ebben az is szerepet játszott, amire 1117