A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei, 2. kötet (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 24. Budapest, 1993)

nizmusa. Lehet erre azt mondani, hogy ma még nem vagyunk ilyen kongresszuspárt, csak szeretnénk ilyenek lenni. Számomra azonban az a kérdés, hogy ezen a kongresszuson már a múlt vagy a jövő mechanizmusához akarunk közelíteni. Én azt hiszem, a jövő mechanizmusához kell, és ezért támogatom a javaslatot. Egy korszerű módon, jól szervezett belső döntési mechanizmussal megvalósítandó kongresszus, én azt hiszem, a pártaktíva számára többet fog üzenni, mint egy új szervezeti szabályzat, mert hitelesíti is az egészet, hogy itt valóban demokratikusan fognak a párton belüli döntések utána születni. Képesek vagyunk-e rá? A vitában már többen feltették ez a kérdést. Ha erre sem vagyunk képesek, akkor mindazokra a szép célokra sem, amiket a következő évekre magunk elé megfogalmaztunk. A vitában Steiner Arnold elvtárs említette, hogy erre a kongresszusra mindenki egyéni mandátummal jön, és az egyéni mandátum nem korlátozható. Én tetszetősnek tartom ezt az érvelést, de nem tartom igaznak. Azért nem tartom igaznak, mert ha egy kongresszus úgy akar működni, hogy 1400 teljesen független egyéni mandátummal rendelkező személyiség vesz ott részt, akkor abból a kongresszusból sok minden lesz, csak egy új minőségű pártot elindító országos nagygyűlés, esemény nem. Pontosan tudjuk, hogy minden nagygyűlés, minden nagy fórum valamilyen módon korlátozza az ott részt vevők teljes szabadságát. A korlátozásnak két alapvető módszere van. Az egyik, hogy valamilyen elvont elnökség, titkárság, apparátusbürokrácia korlátozza ezt azzal, hogy kik kapnak szót, hogy mennyi ideig kapnak szót, hogy a határozathozatal során az összefoglalóba mit vesznek bele és hogyan. Ez az egyik, megszokott, ez működött mindig. A másik lehetséges korlátozási mód, hogy az egyén maga választja meg, hogy melyik az a közösség, amelyik javára lemond a teljes szuverenitásáról, amelyik korlátozza őt a belső mozgásában. Én ezt tartom sokkal demokratikusabbnak, és az a küldöttcsoporti rendszer, amiről itt szó van, az egész kongresszusnak küldöttcsoportokon keresztül való működtetése, én azt hiszem, ezt szolgálja. Egy nagyon fontos illúzióval le kellene számolnunk. Ez az illúzió, azt hiszem, nem a Központi Bizottságban van meg, legalábbis, akikkel beszélgettem erről a központi bizottsági tagok közül, nem hiszem, hogy ilyen lenne, de a párttagság egy részében van, és a kongresszusi küldöttek egy jelentős részében is lesz, a közvéleményben talán még inkább. Egy ilyen kongresszuson, én azt hiszem, nem a plenáris ülés a fontos, nem a plénumon fognak igazából eldőlni a dolgok. A plénum az egy színház, amire szükség van, ami elkerülhetetlen, ami a nyilvánosság felé is szól, de ezer ember, ezerötszáz ember plénumon megegyezni, kompromisszumot kötni igazából nem tud. Akkor fontos a plénum, akkor volt fontos, amikor a döntések lényegében már előre megszülettek, amikor egy szűkebb körben azok már kialakultak, amikor azokon legfeljebb apró módosítás kellett, és amikor inkább csak az egyéni vélemények, egyéni megmutatkozások szerepe volt nagy. Most meggyőződésem szerint más jellegű lesz ez a kongresszus. Bármennyire is szeretnénk előtte tisztázni mindent és előtte lefolytatni a vitákat, óhatatlanul ezek a viták a kongresszuson fognak központosulni, meg fognak ott jelenni. Akkor viszont nem a plénum a legfonosabb, hanem az a döntéshozatali, kompromisszumkötési mechanizmus, ahogy ma a párton belül meglévő nagyon sok irányzat, vagy legalábbis a nagyon sok irányzat többsége valamilyen kompromisszumra tud jutni. Három hónappal ezelőtt lényegében hasonló politikai hangulat közepette, persze 1313