A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei, 2. kötet (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 24. Budapest, 1993)

mélyi összetételének gyors és radikális megváltoztatásával látják megoldhatónak a pártban felgyülemlett problémákat. De valóssá kell tenni álláspontunkat a pártszakadás ügyében is.

14 Úgy tűnik, a napi politikai élmények azt mutatják, hogy gyakorlatilag egy politikai szakadás előttünk történik. A Politikai Bizottság a pártszakadást határozottan ellenzi. Milyen meggondolásból? Van-e olyan elvi kényszerűség, amely a szakadás mellett szól? Ez az alapvető kérdés. Segít a válaszadásban, ha konkrétabban fogalmazzuk meg a kérdést. Van-e közöttünk olyan, aki ne fogadná el alapként a „Mire törekszik az MSZMP?" című dokumentumot, aki ne tartaná fontosnak a szociáldemokrata és kommunista örökség új szintézisét? El kell-e fogadnunk azt az állítást, hogy az MSZMP nem eléggé reformer, hogy konzervativizmusa akadályozza az előrehaladást? Természetesen nem tagadhatjuk, hogy vannak, akik idegenkedéssel és félelemmel figyelik az új fejleményeket, de szembeállítva az elmúlt év nagy horderejű változásaival, nem ezt kell a meghatározó tendenciának tartanunk. Akkor megközelíthetjük a problémát másik oldalról is: van-e reálpolitikai kényszerűsége a szakadásnak. Mert ez is egy megközelítési mód. Egyetlen esetben érdemes erről beszélni, ha az folytatódik, ami eddig történt. De akkor is csak annyi haszon származna ebből a pártnak, hogy a párton belüli küzdelem áttevődne a pártok közötti küzdelem területére. Nyugodt lelküsmerettel kijelenthetjük, hogy a reálpolitikai érvek a pártszakadás ellen szólnak. Először azért, mert valójában nem szakadás, hanem összeomlás, részekre bomlás következne be. Rövid és hosszú távon egyaránt kiszámíthatatlan következményekkel járna, mivel felbomlana a belpolitikai élet, rendkívül megnehezülnének a békés átmenettel kapcsolatos tárgyalások. Közeledik a választások időpontja. Nem akarhatunk veszteni ezeken, nem lehetünk önmagunk legnagyobb ellenfeleivé sem. Azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a pártszakadás esetén az ország nemzetközi tekintélyén súlyos csorba esne. Mindez egyértelműen amellett szól, hogy elvessük a párt megosztását. A másik javaslat, hogy a bizalmi válságra való tekintettel gyors és radikális változásokat hajtsunk végre a párt legfelső vezetésének személyi összetételében és szervezetében. Úgy vélem, hogy egy ilyen megoldás több szempontból sem lenne szerencsés. Véleményemet a Politikai Bizottság megerősítette. Nem lenne szerencsés azért, mert — bár volt és van okunk az önkritikára — olyan nyomásnak engednénk, amely nem a párttagság többségének akaratát fejezi ki. Sőt, egy ilyen döntés ellentmond az új szervezeti szabályzat tervezetének, és tovább gyarapítaná a tagság feje fölött hozott állásfoglalások számát. Emlékeztetni szeretném önöket arra is, hogy még nincs két hónapja annak, hogy a Politikai Bizottság visszaadta a megbízatását, amivel azt is jelezni kívánta, hogy a testület tagjai, s köztük a főtitkár, nem ragaszkodik pozíciójához. A radikális személycserék ellen szól az is, hogy az a kongresszus előtt joggal tűnne kapkodásnak. Az sem lenne célszerű, ha kevéssé ismert, új vezetők most központi bizottsági döntés eredményeként és nem a kongresszus-előkészítés folyamatában kerülnének előtérbe. Az lehet, hogy a Politikai Bizottság téved, ezért kérem tisztelettel a Központi Bizottság tagjait, mondják el erről is véleményüket. A mai központi bizottsági ülés látványos fordulatot hozhat a belpolitikában, ha érzékelhetővé teszi, hogy megszűnnek a személyi, hatalmi küzdelmek, ha világosan megjelöli azokat az eszmei-politikai alapokát, amelyekben egyetértés van, ha a normák rögzítésével lehetővé teszi, hogy elvtársi keretek között folytatódjon a vi1103